– Mikor kerültek ide, Bólyra?

– A szüleim a háború után jöttek, édesapám postatisztviselő volt, édesanyám pedig tanítónő, ő volt itt mindenki tanító nénije. Akkoriban ez egy tisztes sváb település volt, úgy is hívták régen, hogy Németbóly. A háború után megélték azt a szörnyű időszakot, amit kitelepítésnek vagy lakosságcserének hívunk. Innen a svábokat telepítették ki, a Felvidékről pedig a magyarokat, ide a helyükre. Érdekes módon az itt maradt svábok sokáig őket tartották bűnbaknak a kálváriájukért. Ez az időszak sokáig tartott, de az iskolában mi a társaimmal ezt egyáltalán nem éreztük. Az osztályban a sváb fiúk és a felvidéki fiúk egyaránt nagyon jó barátok voltak. A felvidéki magyarok, legalábbis az a nemzedék, amelyik akkor volt felnőtt, úgy élték le az életüket, hogy ez átmeneti állapot, majd úgyis mennek vissza, a svábok pedig próbálták visszaszerezni, amit elvettek tőlük. Így azt mondhatnám, hogy ennek a településnek a története a munkáról szól. Nagyon jó képességű, szorgalmas iparosemberek éltek itt, minden család életét a munka töltötte ki, és csak azzal törődtek, hogy visszakapaszkodjanak a háború előtti szintre. Ennek a gondolkodásmódnak sokat köszönhet Bóly, és van még egy nagy előnye. Itt élt Montenouvo Nándor herceg. Ô a császári család első hercege volt, de sohasem juthatott komoly pozícióba, mert az édesanyja, Mária Lujza nem esküdött hivatalosan hűséget férjének, így miután törvénytelen gyereknek számított, nem lehetett trónörökös. Az édesapja után Neupergnek hívták eredetileg, és a császár ennek a Montenouvo névnek az adományozásával mintegy elfogadta őt, ezután anyagiakban is mindent megkapott rangjához méltóan. Ez a község lett az uradalmának a központja. Egy hatalmas, jól szervezett gazdaság volt, ennek maradványain épült fel a bólyi kombinát, amely mindig is jó megélhetést adott az ittenieknek – ez a mai napig így van. Fél kezemen meg tudnám számolni, hány ember vette ki a földjét a téeszből, amikor erre lehetőség volt. A gazdaság éppen most ért abba az állapotba, hogy vagy eladják, vagy felszámolják, ezért némelyeknek most kicsit bizonytalanabb a helyzetük, ez érződik is.

– Milyen volt itt gyerekeskedni?

– Nagyon boldog gyerekkorom volt, semmilyen konfliktusra nem emlékszem, még 56-ban is csak a rádiót hallgatták az emberek, nem nagyon értek rá másra, azt is csak reggel meg este, mert napközben állandóan dolgoztak. Hogy miért lettem ilyen nagy barátja a növényeknek, annak az egyik oka, hogy a gimnáziumban az egyik legnagyobb magyar botanikus, Horváth Adolf Olivér professzor úr volt a biológiatanárom. Ô cisztercita paptanár volt, és az ötvenes-hatvanas években gimnáziumi tanárként élte az életét. Azóta is gondolkodom rajta, hogy micsoda nagyszerű ember kellett legyen, hogy pap létére végig tudta csinálni azokat a szörnyű időket. Ô szerettette meg velem a botanikát, olyan sikerrel, hogy el sem tudtam volna képzelni más pályát. Pécsen kezdtem egy nagyon jó társaságban, ahol meg lehetett tanulni a szakma csínját-bínját. Véleményen szerint akkoriban, a hetvenes években, Pécs volt Magyarország egyik legszebben parkosított városa, szenzációsan néztek ki a közterületei. Ez ma sajnos nem mondható el róla. Végül is tanár lettem, gyakorlatilag biológus, és ezzel a diplomával 15 évig tanítottam a villányi szakmunkásképzőben dísznövénykertészeket.

– Hogyan jutott eszébe saját kertészetet kialakítani?

– Nem nekem jutott eszembe. Úgy kezdődött, hogy a költségvetési üzem vezetője megkeresett, hogy alakítsunk ki itt egy kis kertészetet, mert szükség lenne rá. Félállásban elvállaltam a tanárkodás mellett, ám hamar rájöttem, hogy egy kertészet felépítése a semmiből sokkal komolyabb feladat, semhogy így el lehessen végezni. Otthagytam az iskolát és minden energiámat ennek a munkának szenteltem. Akkor következett el a rendszerváltozás, aminek a szelét itt is lehetett érezni. Alakultak a községben ilyen-olyan csoportok, és én is eljutottam odáig, hogy már majdnem tagja lettem a kisgazdapártnak, mert gondoltam, valahova kellene csapódni, valahogyan csinálni, szervezni kéne azt, ami most következik. A kisgazdapárt volt a legszimpatikusabb, mégsem léptem be, mert elriasztott a kezembe nyomott belépési nyilatkozat, amelyen számtalan kérdés mellett ott állt, hogy mit és hogyan kell tenni, és milyen retorziók várnak arra, aki ezt nem tartja be. Még 1988-ban részt vettem egy németországi utazáson, amit a faluszépítők egyesülete szervezett. Prágán és Kelet-Németországon keresztül utaztunk, úgyhogy elég jól látszott a kontraszt. Azt gondoltam, akkor lesz itt valami, ha a magyar települések is úgy fognak kinézni, mint a németországiak. A faluszépítő egyesület volt az egyetlen, amelyik politikamentes lévén megszerveződhetett a nyolcvanas években, amit a Népfront is megtűrt, bár róluk a mai napig sem tudom, miféle szervezet voltak, és mi volt a szerepük.

– Az alkotmányban az állt róla, hogy a Népfront szervezi a társadalom erőit a szocializmus teljes felépítésére.

– Ez jó. Ebben a Népfrontban a gyönge, langyos, semmittevő emberek tömörültek.

– Olyan is volt a szocializmus.

– Na, mindenesetre ezt az egyesületet ők is, a tanácselnök is, a párttitkár is elfogadta, és mi keresztény és nemzeti érzelmű emberek, akik a tagjai voltunk, rájöttünk, hogy nekünk kell kimondanunk és végigvinnünk azokat az apró, de fontos feladatokat, amik egy ilyen községben végigvihetők. Hogy szép, fa hirdetőtáblák legyenek, hogy nyírva legyen a fű, hogy virágot ültessünk az utcára, tehát, hogy valamit csináljunk már ebből a településből, mert éreztük, hogy lehet, megvannak az adottságai. Valahogy olyan volt ez, mint az ország kicsiben. Később ez az egyesület ugyanúgy elsorvadt itt Bólyban, mint az összes többi, úgyhogy most Magyarországnak van egy olyan települése, ahol gyakorlatilag semmilyen párt és semmilyen szervezet nincs. Csak a polgári kör működik, amiben ugyanazok vannak, akik valaha a faluszépítő egyesületet alkották.

– Ahhoz képest, hogy a szépítő egylet így elhervadt, elég mutatós ez 4500 lelkes község.

– Mert csak az egyesület hervadt el, de maga a községszépítés nem. Annak idején nagy lendületet vettünk, minden tanácsülésen ott voltunk, mondtuk a magunkét, megszerveztük az országban az első helyi kábeltévét, és minden héten többórás műsort adtunk. Én is részt vettem a munkában, a Zöld sarkot szerkesztettem, amelyben minden héten csaknem egy órát adtunk, de persze nem olyan szakmai témákról, hogy a platánfának miért recés a levele, hanem például bemutattuk a Montenouvo család mauzóleumát, hogy milyen szobrok vannak benne, milyen korból származik, milyen kőből épült, kik építették, milyen stílusban és közben mindig elhangzott, hogy látod, itt hullik a vakolat, ott leesik a cserép, beázik az épület és ez ellen tenni kellene valamit. Hát így tudtunk valami pezsgést vinni az életbe, és így ért minket a rendszerváltás, amiről egyébként az a véleményem, hogy az ország elszúrta.

– Mégpedig?

– Politikai váltógazdálkodás folyik és ez totális csőd. Négy év rövid idő, semmire nem elegendő, csak arra, hogy amit az egyik kormány csinál, azt a másik tönkretegye, de komoly dolgot létrehozni ennyi idő alatt nem lehet. Szerintem az Antall-kormánynak az volt a hibája, hogy humanista emberekből állt. A humanista tudja, hogy le kéne keverni egy hatalmas pofont a gazembernek, de nem kever le. A másik nagy hibája volt, hogy túl korán beindították a privatizációt, emiatt a nagy cégek csődbe mentek és rengeteg embert elbocsátottak. A munka nélküli ember pedig elégedetlen és nyilván elveri a port a kormányon. A harmadik, hogy nagyon gyakran találkoztam azzal a nézettel, amely szerint, ha valaki szakmailag kiváló, az maradjon a helyén, függetlenül attól, hogy milyen nézeteket vall. Rengeteg ilyen ember azzal töltötte azt a négy évét, hogy ahol csak lehetett, kárt okozott a kormánynak. Itt ezeket a gondokat szerencsére nem lehetett érezni, mert a Bólyi Rt. virágzó gazdaságnak számított.

– Hogyan lett önből vállalkozó?

– A költségvetési üzem olasz tulajdonosa (mert hát ezeket is privatizálták) a kertészeti részt megszüntette. Akkor két lehetőségem volt. Vagy végignézem, ahogyan az évek alatt nehéz munkával felépített kertészetet felszámolják, vagy kiveszem bérbe. Álmatlan éjszakák sorát éltem át emiatt, belegondoltam, hogy mindaz, amiért éveken át dolgoztam, most az enyészeté lesz. Volt már üvegház, voltak járdák, minden infrastruktúra elkészült, rengeteg növényünk volt, végül úgy döntöttem, kiveszem. A bérleti díj annyi lett, amit még éppen ki tudtam fizetni, minden hónapban izgultam, ki tudom-e gazdálkodni. Lett tehát egy bérelt kertészetem, amiben elkezdtem egyedül dolgozni. Soha életemben nem voltam vállalkozó, fogalmam sem volt, hogyan kell csinálni, teljesen érthetetlen volt számomra az egész adózási rendszer meg minden a világon, így próbáltam valahogy kínlódva megélni. Alkalmazottam kettő volt, és ők folytatták velem, egyikük ma is itt van, és a másik is itt lenne, ha nem betegedett volna meg.

– Most mekkora az üzem?

– Háromszáz fajta faiskolai növényt tartunk, de nem mindegyiket termeljük üzemszerű mennyiségben. Ennek valamivel több mint a fele, körülbelül 180 fajta az, amelyikből bármennyit tudunk szállítani. Évente átlag 300 ezer darabot adunk el, legfőképpen konténeres díszcserjéket, az utóbbi időkben már díszfákat is. Most kezdtünk komolyabban foglalkozni az örökzöldekkel, ami azt jelenti, hogy évente 25-30 ezer darabot állítunk termesztésbe, főleg tujaféléket, tudniillik Magyarországon az ingatlantulajdonosok most a tujakorszaknál tartanak, ezen Nyugat-Európában már túljutottak, ott a lombos cserjéket keresik. Ezenkívül évente több százezer erdészeti facsemetét is forgalmazunk, tehát ennyit el is ültetünk és ki is szedünk. Sajnos az önkormányzatok nem tartoznak a legnagyobb megrendelőink közé, aminek részben az az oka, hogy kevés a pénzük. Hogy csak egy példát mondjak, a közeli Mohács költségvetése ugyanannyi most, mint 1990-ben volt. Márpedig egy városban senki nem fog virágokat ültetni a közterületre, ezt az önkormányzatnak kell megtennie. Egész Európában azt látjuk, hogy a közterületek fásak, bokrosak, virágosak, füvesek, tiszták, rendezettek. Az egész dísznövényágazat azért küszködik, hogy be tudja tölteni ezt a feladatát, de ha nem veszik meg a növényt, akkor természetesen hiába. Meg kell jegyeznem, hogy az itt vásárolt csemetéket Budapesten tízszeres áron adják el a kertépítők a megrendelőknek. Az ágazat helyzetét természetesen nem lehet a mezőgazdaság egészétől elszakítva nézni, itt olyan hihetetlen nagy bajok lesznek az aszály miatt, amikre még senki nem gondol. Nekünk például 30 ezer fánk száradt ki az idén a szárazság miatt, hiába tettünk meg mindent. Az egyik kollégám éppen most mondta el, hogy a kihelyezett 500 ezer fagyaldugványból az öntözés ellenére 20 ezer maradt meg. Meg tudom mutatni sorban azokat a növényeket, amelyek a föld alatt még élnek, a gyökerük egy kicsit fejlődött, a rügyeik épek, de nem hajtottak ki, tehát egy év elveszett. Az erdőtelepítéseknek is nagyon nagy része elveszett, amit újra kell majd telepíteni tavasszal. Egy 80 vagy 150 hektáros telepítést fent a hegyekben nem lehet öntözni.

– A faiskolát miért hozta létre?

– A fák régóta izgattak, a diplomamunkám címe is az volt, hogy A hazánkban őshonos fás növények felhasználása a kertészetben. Mindig is foglalkoztatott, hogy mely fákat lehet felhasználni a közterületeken, mert olyan klímaváltozás előtt állunk, hogy muszáj mindig új és új fajták után kutatnunk.

– Ezek szerint már évtizedekkel ezelőtt tudni lehetett a klímaváltozásról?

– Szakmai körökben nagyon korán megfogalmazódott, tudható volt, hogy az egész világon olyan mértékű a környezetszennyezés, hogy az éghajlatváltozás elkerülhetetlen lesz. Azokban az időkben az emberek csak arról értesültek, hogy a trópusi őserdőket irtják. Annak idején a faluszépítő egyesület hozott egy döntést, hogy belterületen nem lehet száraz avart és gazt égetni, mostanra eljutottunk oda, hogy itt már senki nem éget, szerencsére. Az igazán nagy környezetszennyezéssel akkor szembesültem, amikor a 90-es évek elején elkezdődtek a bányabezárások, és a rekultivációs munkáknak a növényesítési részét nagyon sokszor sikerült elnyernünk. Akkor ismerkedtem meg itt, Pécs és Komló környékén az összes meddőhányóval, bányatelekkel és -gödörrel, akkor láttam, micsoda környezetpusztítást okozott a nehézipar. Ez a munka már a vége felé közeledik, csak a külszíni fejtések vannak hátra, ezek óriási tájsebek, amelyeknek rehabilitációja 50-70-100 évig is el fog tartani, ennyi kell ahhoz, hogy nyomtalanul eltűnjenek. Ezek a munkák hozták magukkal, hogy a faiskolai részt nagyon szépen felfejlesztettük.

– Amit nekünk megmutatott, az egy hatalmas üzem: Hogyan tudta felépíteni?

– Csak akkor indítok el valamit, ha biztos vagyok benne, hogy amit elképzeltem, azt 100 százalékig meg tudom valósítani. Amit itt lát, azt mindenféle hitel és támogatás nélkül építettem fel, mindig kis lépésekben gondolkodom – örök életemben így gondolkoztam. Ahogy egyre nagyobb lett a cég, úgy kellett lassanként megtanulnom a közgazdaságtant, az üzemszervezést és egy sor olyan ismeretet, ami soha az életben nem érdekelt. Szerencsére sikerült olyan munkatársakat találnom, akik a sajátjuknak érzik az üzemet. Amikor pénteken, munkaidő végén még ottmaradnak az emberek fél órát, mert látják, hogy ha azt a kis munkát nem végzik el, akkor azt a növény a hét végén megsínyli, akkor biztos lehetek benne, hogy lelkiismeretesen, az üzemet magukénak érezve dolgoznak. Ahol nem érzi jól magát a dolgozó, ott a szerszámot a munka végén eldobja és elfut. A legnagyobb gondom, hogy szeretnék az embereimnek olyan jövedelmet adni, ami stabillá teszi az életüket, és folyton úgy érzem, hogy ezt nem tudom teljesíteni, mindig többet szeretnék adni. Ennek az az oka, hogy a gazdálkodást kifejezhetetlenül súlyos elvonás terheli. Olyan nagymértékű adó- és egyéb költség rakódik rá a bérekre, hogy nem is tudom felsorolni.

– Elég sok tanulót foglalkoztat. Rájuk is van energiája?

– Mint tanárember mindig magam mellé gyűjtöttem egy csomó tanulót, akiknek el tudtam mondani a mondanivalómat. Ugyanígy a munkatársaimnak is igyekeztem mindent átadni, hiszen az ember azért lesz tanár, hogy továbbadja az ismereteket, nem azért, hogy eltitkolja. Egy kollégám, akivel Villányban együtt dolgoztam, elindított itt egy katolikus szakmunkásképző iskolát, ez volt a Kolping tanműhely. Ez egy régi német elképzelés, amelynek a lényege, hogy keresztény szellemű iparitanuló-képzést valósít meg. Örömmel vállaltam, hogy a tanulók nálam teljesítsék a szakmai gyakorlatot. Pályáztam egy ötszázezer forintos eszköztámogatásra, hogy a gyerekek kezébe tudjak szerszámot adni. Ez volt életem egyetlen sikeres pályázata, mert a pályázatokat valahogy mindig úgy írták ki, hogy nem fértem bele. A gyerekek azóta is folyamatosan nagy létszámban dolgoznak nálam. A régi hercegi kertészet helyén kezdtük el a munkát, ahol a kapun belépve öt méterig lehetett ellátni, olyan gaztenger volt. Persze nemcsak sikerek, kudarcok is értek. 1995-ben a bérelt kertészet iker-fóliasátrát egy téli vihar összetörte. Ekkor éreztem először, hogy mindennek vége, de a feleségem tartotta bennem a lelket, s két gyermekemért is felelősséget érezve, a semmiből újra kellett indulnom. Azóta hasonló esemény már többször is bekövetkezett, de a túlélőösztönöm mindig-mindig átsegített a szakadékon. Ez talán az erdélyi génörökségemből adódik. Ezt a túlélési ösztönt próbálom a tanulóimnak is átadni, na és a rend, tisztaság, tolerancia és egészséges életszemlélet elveit. Tehát a humanizmust, ami az éppen kicsírázó nemzeti kormányunk vesztét okozta.

– Ezt hogy érti?

– Először én is azt hittem, hogy a rendszerváltozás gyorsan fog lezajlani, hiszen szinte mindenki ezt akarta, de ma már tudom, hogy az igazi változáshoz több generáció lélekbeli megváltozására van szükség.