Kolozsváron született unitárius családban. Édesapja is, keresztapja is lelkész volt, anyai nagyapja pedig unitárius teológiai tanár volt a kolozsvári teológián. Ez az erős háttér, a hit, a vallás és az egyház mint intézmény meghatározóan hatott gyermekkorára.

Írta: Boros Károly Fotó: Somfai Sándor

– Édesapja családja is kolozsvári?

– Nem, ő tanulni került oda, anyai nagyapám tanítványa volt, tehát a tanára lányát vette feleségül. Az ő szülei egy picike székelyföldi faluban éltek, ami Udvarhelytől légvonalban húsz kilométer, de ha ott a városban bárkit megkérdez az ember, merre van, szinte biztos, hogy nem tudja. Székelyszentmiklósnak hívják, és negyven lélek lakja. Teljesen elhagyatott, csak az öregek maradtak benne. Nem is néz ki úgy a világ, mintha lehetne még jövője. Gyerekkoromban minden nyáron heteket töltöttem ott, nagyszüleim amolyan biztos bástya voltak nekem abban a faluban. Egyébként mindketten ott is születtek, nagytatám a felvégen, nagymamám az alszegen, és hatvanöt éve éltek már házasságban, mikor néhány évvel ezelőtt nagymamámat eltemettük. Szüleimen kívül mindig is ők voltak a legfontosabbak számomra. Az az élet, amit ők éltek, és amit nekem volt szerencsém látni kisgyerekként, ma már nem létező életforma. Még Erdélyben sem. Az ő nemzedékükkel együtt kihalt. Nagymamám még tudta, hogyan kell a szövőszéket összerakni, hogyan kell megszőni a szőtteseket, és hogyan kell azt a kenyeret megsütni. Ez ott még a hétköznapok része volt.

– Ön megtanult még ebből valamit?

– Azt hiszem, már édesanyám nemzedéke sem tanulta meg. Ő maga mint pap lány, városban nevelkedve, biztosan nem. És én sem. Nekünk már soha nem volt időnk rá, hogy a fontos dolgokat megtanuljuk. De a vágy még él bennem, talán azért is végeztem néprajz szakot. Furcsa volt megélni, hogy amit én nagytatáéknál megtapasztaltam, azt az egyetemen szinte történelemként oktatták. Meg nemcsak az idő, hanem a jegyrendszer is – én abban nőttem fel -, akkoriban nem lehetett szórakozni azzal a pár kiló liszttel, ami volt, nem kísérletezhetett vele a gyerek. Hiszen még a jegy sem volt biztosíték, hogy azért kap is valamit az ember.

– Hogyan nézett ki a jegyrendszer a hétköznapokban?

– Órákig kellett sorba állni hó elején a jegyért, és amikor megérkezett a boltba az élelmiszer, lehetett az bármi, azért ölték egymást az emberek, miután már órákat álltak sorban jeggyel a kezükben. Különösen a nyolcvanas években romlott sokat a helyzet. Mi hatan voltunk egy háztartásban, és emlékszem, három darab vajat kaptunk egy hónapra. Kétféle család létezett akkoriban, voltak, akik megkapták a vajat, és első este mindenki annyit evett belőle, amennyi csak belefért, a másik család beosztotta, hogy minden napra jusson egy kicsi. Mi az elsőbe tartoztunk, lakomát ültünk aznap este, mikor megjöttek az alapanyagok. Tanulságos évek voltak, mert sok mindent megtanultam az ételkészítésben, amire a szükség vitte rá az asszonyokat, és amik mai szemmel szinte csodaszámba mennek. Némelyiket ma is főzöm a fiamnak.

– Mikor került a Duna Tévéhez?

– 1993-ban, akkor már három éve éltem itt, tizenkilenc évesen jöttem át. Azt a három évet, ami 1990 és 1993 között telt, a helyem és önmagam keresésével töltöttem. Nehéz időszak volt. Az ember azt hinné, hogy milyen egyszerű dolog áttelepülni, hiszen itt is mindenki magyarul beszél, ahogy mi, csak át kell költözni, és minden simán megy. De ha valaki, főleg ilyen fiatalon, kiszakad egy olyan közegből, ahol a családi, rokoni, baráti kötelékek épek, szorosak, és a kisebbségi lét is sokkal erősebb emberi kapcsolatrendszert működtet, annak nagyon furcsa az, amivel itt találkozik. Évekig tartott, amíg megszoktam, hogy itt ennyire hidegek az emberek. Nem találtam a helyemet, nem voltak kapaszkodóim, és rettenetesen hiányzott a család ereje. Mi annyira szoros családi kötelékben nőttünk fel a bátyámmal, húgommal, hogy még ma is naponta beszélünk egymással telefonon. Ahogy visszaemlékszem gyerekkori játékainkra… Nem tudom, el lehet-e mondani?

– Persze.

– Egyet éveken keresztül játszottunk, minden szabályát magunk találtuk ki, egészen aprólékosan. A szobánkat felosztottuk három részre, az három ország volt, mindegyikünké egy. Az íróasztalok voltak a fővárosok, és a bátyám, aki járt már külföldön szegénykém, mert itt műtötték a szívét Budapesten, szabályos útleveleket gyártott, radírgumiból pecsétet faragott hozzá, papírból pénzeket készítettünk, és egy világot játszottunk el. De még egyszer mondom, ez éveken keresztül ment. A húgom így kénytelen volt minden este szállodában aludni, mert az ő ágya a bátyám országában volt, ezért szállodai ágynak kellett tekinteni. Volt újságunk, voltak színházi előadásaink vendégszereplésekkel, mert ugye az ember néha külföldre is megy fellépni. A pénzünkért bármit meg lehetett vásárolni a másik íróasztaláról, csak ilyenkor vigyázni kellett, hogy ha nem akartuk eladni, olyan árat kellett kitalálni, nehogy meg tudja venni a másik. Tökéletes játék volt. Olyan örömünket leltük benne, hogy jobbat ki sem lehetett volna találni. Szóval nehezen szoktam az itteni emberi hidegséget. Ebből a szempontból a Duna Tévét menedéknek éreztem, ott szinte csupa olyan ember dolgozott, akinek a helyzete azonos volt az enyémmel. Ugye eleve úgy hirdették meg a felvételt, hogy a környező országok nyelvét beszélők jelentkezését várták. Ezért kezdettől erős összetartozás-érzéssel dolgoztunk együtt, valódi csapatként. Ez nagyon sokat segített.

– Ilyen tévé addig nem létezett, mindent a kezdő csapatnak kellett kitalálni. Milyen érzés volt benne lenni ebben a munkában?

– Megismételhetetlen élmény. Közös útkeresés volt, és kivételes szerencse, hogy ezt az útkeresést olyan emberek irányították, akiknek az erkölcsi értékrendjét, az életről alkotott elképzeléseit feltételek nélkül el tudtam fogadni. Az én szememben Sára Sándor a mai napig megtestesíti a tökéletes vezetőt. Ilyen hiteles ember vezetése alatt végezni olyan munkát, amely mindannyiunknak öröm, közben megtanulni egy szakmát, felejthetetlen. Csodaként emlékszem azokra az évekre. Minden könyöklés, minden gáncsoskodás nélkül dolgoztunk együtt. Ma már nem is lehetne úgy bekerülni a média világába, ahogy akkor minket összeszedtek. Igazi szerelem volt az életemben a Duna Televízió. Egészen két évvel ezelőttig tartott.

– Akkor mi történt?

– Azt szokták mondani, hogy hét évente váltani kell. Én tizenhárom évet dolgoztam ott, ez majdnem kétszer annyi, megérett bennem a változás, és azt hiszem, a kellő pillanatban jöttem el. Az új vezetőségnek sem olyan tervei voltak velem, amilyet én magamnak el tudtam volna képzelni, és mindez összhangban volt a Hír Tévé elképzelésével, hogy jöjjek ide híradózni.

– Nem unalmas ez a munka, hogy óránként be kell ülni a kamera elé, és olvasni a súgógépet?

– Szerintem egyáltalán nem, mert valamit úgy közvetíteni, hogy az önmagában hiteles legyen, már érdekes dolog. Azonosulni kell a szöveggel, ha nem tudnék azonosulni, nem is végezném ezt a munkát. Soha nem is vennék részt olyan műsorban, amelyiknek a lényege, a szellemisége idegen tőlem. Akkor inkább más pályát választanék. Soha nem éreztem úgy, hogy mindenáron ebben a szakmában akarok maradni. Sok mindenben kipróbálhattam magam a munkám során, de közben jártam egyetemre, elvégeztem egy újságíró-tanfolyamot, és tanultam két évet egy családterápiás képzésen, ahol családterapeutákat formáltak a jelentkezőkből.

– Az mire jó?

– Hát…

– Csak azért kérdem, mert ha mondjuk egy lélektanász ülne itt a helyemben, biztosan eszébe jutna, hogy az előbb azt mondta, a kisfiának főz, ami azt jelenti, hogy nem a férjének, ezt összekapcsolná a családterápiás képzéssel, és arra gondolna, hogy…

– Hogy én magam szerettem volna hasznosítani.

– Igen.

– Ez sem kizárt. De én alapvetően jól kezelem a gondjaimat. Mindig érdekelt, hogy az emberek tudatos döntései mögött milyen érzelmi késztetések vannak. Sok ilyen témájú könyvet olvastam, és ezt a képzést azért találtam érdekesnek, mert ha belegondolok abba, milyen bajokkal küzdenek ma a családok, és ezekre milyen megoldásokat javasol a társadalom, kiderül, hogy soha nem a családot mint egységet akarja gyógyítani, hanem a leggyengébbet, a családon belül a tünethordozót – ez mindig a gyerek – kiemeli, és csak vele foglalkozik. Pedig a jobbító erő mindig a családi háttérben van.

– Egy pillanatra hadd térjek vissza az előző kérdéshez. Lelkész édesapja, és a család mit szól ahhoz, hogy egyedül neveli a fiát?

– Aki ezt a kérdést felteszi, nyilván úgy gondolja, hogy valamiféle szigorú szabályrendszer alapján ítél meg a családom, de őket ebben a helyzetben is a szeretet vezeti, ezért elfogadnak és segítenek. Természetesen nem örülnek, de sosem törtek pálcát felettem. Nagyon szeretnek engem, biztos hátteret adnak, bármi történjen. Jellemzően érzelem vezérelt nő vagyok, nálam az észszerű megfontolás ritkán kúszik be a döntéseimbe.