– Miért volt ez fontos az uraságnak?

– Nagyon nem szerette, ha isszák a borát, még a napszámosoknak is inkább adott egy kis pénzt, mikor hazajöttek a szőlőből, hogy vegyenek maguknak a kocsmában, csak ne az övé fogyjon. Jól megfizette édesapámat is, több fizetése volt, mint a jegyzőnek. A jegyző meg is sértődött ezért, de azt válaszolta neki – ugye, ők tegeződtek –, hogy nézd, ez az ember kezeli az összes vagyonomat, nekem őt úgy kell megfizetni, hogy szégyelljen lopni. Ez így volt. A mai világra is át lehetne ültetni, hogy aki meg van elégedve, az nem kockáztatja az állását. Ahogy jött a háború, az uraság az oroszok elől elmenekült Kassára, de mikor hazajött, visszakapta a házát, mindent, itt lakott tovább. Egyszerű, becsületes ember volt, szeretetre méltó. Később a vagyonát elvették az államosításkor, azután már nem volt szükség vincellérre, így hazaköltöztünk Mádra, mert édesapám eredetileg idevaló volt, csak Tállyára nősült. Az ásványbányánál lett szállításvezető, így tudtunk megélni, meg persze volt lova édesapámnak, tehén is, hogy a gyerekeknek legyen tej, szerette az állatokat. Az az igazság, hogy tizenegyen voltunk testvérek, hat fiú és öt lány. Egy kishúgom, Piroskának hívták, 1946-ban meghalt torokgyíkban, ezért tízen maradtunk. Elég nagy család voltunk, tíz gyereket felnevelni nem kis dolog, én voltam köztük a harmadik, hatan élünk még. Hát ilyen egyszerű család volt a mienk, mint bármelyik.

– Végig itt élt Mádon?

– Annyi, hogy Egerben végeztem középiskolát, meg Sátoraljaújhelyben kertészeti technikumot. De utána 1959-ben elhelyezkedtem Tokaj-hegyalján a borgazdasági kombinátban, és ott voltam állásban, míg el nem jöttem nyugdíjba – telepvezető voltam a mádi részen. Összesen negyven évet dolgoztam, mert már 1953-ban, mikor kijártam az iskolát, akkor elkezdtem a munkát, tizenöt évesen.

– Hogyan emlékszik, milyen volt itt az élet?

– Megmondom őszintén, egy szóval is ki lehetne fejezni: jó. Nyugodtságban éltünk, vidáman, nem idegesítette az embert az, hogy holnap nem lesz munkahelye, tudta, hogy ha becsületesen dolgozik, akkor míg nyugdíjba nem megy, ott biztos helye van. Szóval nem volt az a rémület, vagy feszültség, hogy csődbe megyünk, vagy valami. Nem tudtunk annyi bort termelni, hogy azt meg ne vegyék az oroszok, és annyi almát se. Már akkor volt nekem saját szőlőm is, annak a művelése ugyanilyen biztosan ment. Tavasszal megkaptuk a művelési előleget a szakszövetkezettől metszéskor, és ősszel a mustot megvették, még hordót is adtak hozzá. Ha kellett egy Trabant – az negyvenezer forintba került – bementem, hogy kell negyvenezer művelési előleg, és adtak. Megvettem a kocsit, és ősszel nekik adtam el a mustot. Sokkal nyugodtabb volt, mint most, mert most úgy van, hogy az ember elkezdi a szüretet, de még nem tudja, kinek adja majd el a szőlőt. Ez a bizonytalanság az embert jobban kikezdi idegileg, mint a fáradtság. Abban az időben a dolgozók is olyan nyugodtak voltak, olyan vidámak, hogy ha kimentem a szőlőbe utánuk, nem kellett keresnem, hol vannak, mert énekeltek, daloltak, és a hang után odamentem. De most, ha kimegy a határba, egy hangot nem hall. Az emberek magukba vannak zuhanva, nincs kedvük énekelni. Ez borzasztó különben. Ez az igazság. Na, jó, demokrácia van, az ember mondhat mindent, ez, meg az, de mi haszna van? Kiabálhatok, meghajingálhatom a miniszterelnököt tojással, de attól még a családom nem él jobban. Ez az igazság. Azért azt nem mondhatnám, hogy régen minden jó volt, mert például a feleségem a tanácsházán dolgozott mint adóügyi tanácsos. Nagyon vallásos volt, ezért is vettem el, mert gondoltam, egy vallásos nő, az jó feleség lesz, jó anya, meg minden. Gyerekeket is így neveltük. Mikor a lányom férjhez ment, két pap eskette, mert elhívtam a taktaharkányit is, az nekem jó barátom. Következő tanácsülés után odajött a párttitkár, mert én meg tanácstag voltam, hogy nem illendő, hogy a mi lányunk esküvőjén két pap is legyen. Azt mondtam, hogy ebből ne csináljanak maguknak gondot, a fiam esküvőjére még püspököt is hívok. Ennyi volt az egész. Más élet volt régen, valahogy tartalmasabb. Vasárnap délelőtt az egész falu a templomban volt, délután meg a futballpályán. Mi is fociztunk a bátyámmal, sokszor úgy volt, hogy elmentünk a környéken valamelyik faluba mérkőzést játszani, este meg a színjátszó körrel adtunk egy előadást. Olyanokat, mint a Marica Grófnő, meg a Luxemburg grófja, A kőszívű ember fiai, saját zenekar is volt, az kísérte. Ilyen jó társaságban éltünk.

– Van még ilyesmi?

– Mádon már nincsen. A televízió ezt mind helyettesíti, de akkor még hol volt televízió?

– Az a baj, hogy nem helyettesíti.

– Hát nem helyettesíti, igaz, csak leülünk elé. Amit élőben lehet, azt nem tudja helyettesíteni, csak leköti az embert. Faluhelyen ilyen élet volt akkor. A színjátszó kör úgy lett itt, hogy 1956 előtt, mikor kideportálták Pestről a jobb embereket, ide került Mádra Déry Sári színésznő. Csodálatos hölgy volt, ő tanított bennünket a színdarabokra. Gróf volt a férje, csak neki kellett volna kijönni Budapestről, a feleségének nem, de ő követte az urát, azt mondta, ott a helye mellette. Itt is halt meg valami betegségben, itt van eltemetve, gondozzák a sírját a falusiak, nagy tiszteletnek örvendett.

– Úgy hallottam, maga a mádi zsinagóga gondnoka. Hogy lehet, hogy katolikus emberként egy másik vallás templomának, illetve nem is tudom, hogy ez pontos kifejezés-e, lett a gondnoka?

– Ezt mindig megkérdik tőlem, de nagyon egyszerű a válasz. Itt áll a házam pár méterrel a zsinagóga alatt, és egyszer megkértek a tanácstól, hogy legyen már nálam a kulcs, hogy ha hétvégén jönnek látogatók, engedjem be őket, ne kelljen nekik úgy elmenni, hogy nem tudták megnézni. Ez harminc évvel ezelőtt volt, és nálam maradt a kulcs. Ennyi a történet. Harminc év alatt sok érdekes emberrel, sok értelmes emberrel, meg sok olyannal is találkoztam, akivel nem szívesen találkoznék megint.

– Meséljen róluk!

– Mondhatok egy-két példát? Engem nem érdekel a pártállása valakinek, csak az, hogy rokonszenves-e, vagy nem. Például itt járt Borókai Gábor, aki Orbán Viktor szóvivője volt, nem tudom, tetszenek-e ismerni. Együtt jöttek Deutsch Tamással. Az a Borókai Gábor egy rokonszenves, megnyerő, egyszerű fiatalember. Aztán itt volt ez a Bajnai Gordon. Ez legalább olyan egyszerű, rokonszenves ember, mint Borókai Gábor, csak az egyik itt van, a másik ott van. Úgy beszélt velem, mint bárki, hogy senki meg nem mondta volna, ha hallja, hogy ő miniszterelnök. Itt volt a köztársasági elnök úr is a feleségével, hát én úgy beszélgettem vele, mint egy másik egyszerű emberrel. Viccet is meséltem neki, nevetett rendesen. Csak azért mondom, hogy milyen emberekkel találkozom én itten a zsinagógában. Itt járt azt mondja, hogy amerikai nagykövet, francia nagykövet, izraeli nagykövet, Magyarországról is nagyon sok művész, politikus jött már el. Egyszer meghívott a köztársasági elnök úr a Sándor-palotába, hát elmentem. De megmondom őszintén, úgy éreztem magam ott, mint Ábel a rengetegben, mert az a fényesség, ami ott fogadott, hát ugye, egy ilyen vidéki ember, mint én vagyok, nem sok ilyet lát. Meg azok a fehér kesztyűs pincérek frakkban, és engem szolgálnak ki, mikor itthon a küszöbön eszem a bablevest. Na, szóval ez nagy dolog volt, az az igazság, az ember ilyet, amíg él, nem felejt el, hogy öregségére ilyet elért. De találkoztam olyanokkal is, akikkel nem szívesen találkoznék. Nem tudom, rá lehet-e erre a magnóra mondani. Volt itt egy csoport Budapestről. Mindenkinek elmondom, hogy az épület mikor épült, milyen stílusban, hány zsidó élt Mádon, mennyit vittek el 1944-ben, mennyi jött vissza satöbbi, mindent elmondok róla, és azt is elmondom, hogy harminc éve gondozom ezt a zsinagógát, de én római katolikus vagyok. Egy félig úriember így oldalt ült, és észrevettem rajta, hogy nem tetszik neki semmi. A végén, mikor mentek el, azt mondja nekem, hogy uram, nem szégyelli magát, katolikus létére szolgálja itt a zsidókat? Tudja mit? Fizetek magának, hagyja abba ezt. Kellett egy kis idő, míg összeszedtem magam, váratlanul jött. Azt válaszoltam, hogy én nem a zsidókat szolgálom, hanem egy műemlék épületet, amit sokkal több keresztény látogat meg, mint zsidó, és ha magának nem tetszik, minek jött ide? Mit mondhattam volna egy ilyen embernek? Ezt mondtam neki, mást nem tudtam mondani. Aztán volt olyan is – mert a zsinagógaajtón rajta van a telefonszámom, és ha megjönnek a látogatók, telefonálnak, akkor öt perc múlva ott vagyok –, hogy leszólt egy ember, hogy mit képzel maga, már több mint egy negyedórája itt állunk az ajtóban, maga meg csavarog, nincs itt. Mondtam, hogy ha negyedórája leszólt volna, már tíz perce ott lennék, de fölmegyek és megbeszéljük. Azt mondtam neki, hogy igaza van, szóljon a főnökömnek, tiltsa le a fizetésemet. Kérdi, hogy ki fizet engem? Mondom, senki, társadalmi munkában csinálom. Azt mondja, ilyet nem mondjak, mert a mai világban nincs olyan hülye ember, aki ingyen dolgozzon. Azt mondja, majd ő utánajár. Lehet, hogy azóta is járkál utána.

Boros Károly