A halál beálltával a magyar néphagyományban a házban lévő tükröt egy e célra készített kendővel sok helyen ma is letakarják és elkezdődik a virrasztás, amely számos szép virrasztóéneket adott a zenevilágnak. A siratás is csodálatos siratóénekek forrása lett. A halotti toron az elhunyt helyére is terítenek, és ételt is tálalnak számára. Korábban az éneklő asszonyok fejükön borosüveggel táncoltak a halott emlékezetére. Az Alföldön egészen a XX. század közepéig megmaradt az ősi halottas játék és gyertyás tánc. Sajátos magyar szokás a halotti lakodalmakon előadott, az eltávozottat megszemélyesítő halottas tánc (Bene Vendel tánca), amit már az 1092. évi szabolcsi és az 1279-i budai zsinat is tiltott.

A tánc után következett a halott búcsúztatása, majd a halott visszavárása. A halotti lakodalom megülése a túlvilági gondolatköréből táplálkozott. Alvinczi Péter dühödten kárhoztatta az ázsiai nemzetségi „torcsinálás ördögi találmányát”. A középkor folyamán az egyház tiltotta, hogy a halotti torokon ősi török szokás szerint lóhúst fogyasszanak. A tor módosított formája ma is él a Székelyföldön.

A halott felöltöztetése is része a sajátos halotti kultusznak. A tetemre halottas inget (halottas köntöst) adnak, a ravatalon halottas lepedőt használnak, az Ormánságban két rend fehérneműt, Kalotaszegen leány halott mellé egész kelengyét, terhes anya mellé csecsemője kelengyéjét, férfiak mellé bicskát, pipát, kezébe vagy szemére pénzt tesznek. Ősi szokás szerint italt és ételt adnak a túlvilági útra, hívén, hogy a halott léleknek az élete folytatásához sok mindenre lesz szüksége; amíg átér a túlvilágra ne szomjazzon és ne éhezzen.

A gyász ideje néhány héttől általában egy évig tart. Ez idő alatt a halott hozzátartozói nem járnak mulatságokba, disznótorra, lakodalomba és nem házasodnak.

A férfiak néhány vidéken a fejüket „megmeztelenítik” – nem hordanak kalapot – szakállt növesztenek, és nem vágják le a hajukat. A leányok hajukat kibontják és fejüket kendővel kötik be. A gyász kifejezésében nagy jelentősége van a gyászöltözékek színének. Európa hagyományos gyászszíne a fekete, amelyet a görögöktől és a rómaiaktól vettek át, akik sötét köntösben gyászolták halottaikat.

A katolikus egyház – mivel a túlvilágra jutást nem tartotta szomorú eseménynek – gyászszínnek a lilát rendelte, majd átvette a görög-római eredetű fekete színt. Az óegyiptomiak gyászszíne a sárga, a kínaiaké a fehér és a kék, az indiaiaké és a török népeké pedig a fehér.

A magyarság kelet-ázsiai származása révén – a török népekre jellemző fehér színben gyászolt; őseink fehér halotti gyászruhája mára csak néhány helyen – Kalotaszegen, Martoson, a Sárközben és a Somogy megyei Csökölyben – maradt meg. Csökölyben 1936-ig általános volt a „fehér gyász”, de az idős asszonyokat a koporsóban ma is fehérbe öltöztetik. Csökölyben leginkább a fehér, festetlen, nyers színű házivászon öltözetet tartották gyászolásra legalkalmasabbnak. A festésről való lemondás jelezte a gyászt, amit erősített a szín tisztító erejébe vetett hit is. A régiek hite szerint a fehér szín alkalmas a gonosz, ártó-rontó hatalmak elleni védekezésre. A nők egész testüket beburkolták fehérítetlen – „füstös” – gyenge gyolcsba („gyócsruhába”), amire utal a „talpig gyászban”, „földig gyászban” kifejezés is.

A magyarság fehér gyászának eredetét, a halott túlvilági életét és túlvilágba vetett hitét Kós Károly megkapóan jellemezte: „A mi temetőink nem bús-bánatos halotti házak, a mi temetőink nem halálra emlékeztetők, nem néznek az élőkre gödrös, halotti szemmel. A mi temetőink nem hirdetnek elmúlást, de életet, örökkévalót… és nincs a világnak olyan vidám temetője, mint a miénk.” Ezt igazolja az az egyedülálló erdélyi szokás, amikor a halott fejfájára írt tréfás búcsúztatóval a halott életére vagy halála körülményeire utalnak.

A „tor”, a „koporsó”, a „gyász” és megannyi halottal kapcsolatos szavunk török eredetű. Tudatosan vagy ösztönösen még őrizzük ősi, színes hagyományainkat az életben éppúgy, mint a halálban.

Hankó Ildikó