Hirdetés
Fotó: Szalai Szabolcs
Vági Bence

– Hogyan illeszkedik a Walk My World a Recirquel-darabok sorába?

– Jó pár éve foglalkoztat, hogyan tudunk létrehozni immerzív előadásokat, azaz hogyan tudjuk a nézőket behúzni az előadás valóságába. A Kristály és az IMA című produkciók már e szellemben születettek: a nézők nem statikusan, a szokványos nézőtéri ülőhelyről nézik az előadást, hanem például sétálhatnak a darab álomvilágában, amelyben az előadóművészek léteznek. A Walk My World az immerzív produkciók nagy testvéreként valósul meg – csak épp jóval nagyobb léptékben, hatezer négyzetméteren, a nézőt magával ragadó, monumentális előadásként.

– A Walk My World Vergilius Aeneiséből ismert történetén, Dido és Aeneas tragédiáján alapul. Hogyan szólal meg ez a történet az újcirkusz nyelvén?

– Nagyon szeretem Vergilius műveit, vonzódom az ókori mitológiához. Dido és Aeneas története alapmű, amelyhez a későbbi korok is szívesen nyúltak, elég csak Henry Purcell operájára gondolni. Gyakorlatilag mi ezt tettük, az ókori történetből kiindulva, a görög–római mitológiából ismert isteneket, hősöket, a mitikus karaktereket erősen felnagyítva építettük fel a Walk My World történetét. Aki szereti ezt a kultúrkört, e varázslatos világba merülve közelről ismerheti meg Vénusz vagy akár a Minótaurosz mítoszát, vagyis több másik szál is kibomlik az alaptörténetből, körbeszőve Dido és Aeneas szerelmi tragédiáját.

Korábban írtuk

– Vagyis a nézők szabadon dönthetnek arról, melyik történetszálat követik nyomon, vagy akár alakíthatják is a cselekményt?

– A cselekmény természetesen előre megírt, a történet megfejtése azonban a néző kezében van. A grandiózus térbe lépve mindenki magának rakhatja össze az egyszerre többféle szálon futó történet mozaikdarabjait. A nézőn áll, merre indul el, mit fedez fel, kinek a titkos szobájába les be. Helyiségről helyiségre járva újabb titkokra, különleges teremtményekre vagy az általa követett eseményeknek egy újabb epizódjára lelhet. Így második, harmadik alkalommal is új dolgokat fedezhet fel. Az alaptörténet ugyanakkor minden előadás esetében ugyanaz, attól eltérni nem lehet, hiszen a közel harminc artistaművész egymáshoz képest dolgozik; ebben improvizációnak nincs helye. Persze előfordulhatnak kisebb változtatások, ám alapvetően előre meghatározott, pontos koreográfia szerint zajlik majd az előadás, reményeink szerint lenyűgözve majd a közönséget.

– Egyre népszerűbbek az immerzív kulturális attrakciók, például a kiállítások, amelyek szó szerint beszippantják a látogatót a művész világába. A színházban mindez fokozottan működhet: miért fontos, hogy a nézők még több, még erősebb impulzusokat kapjanak egy-egy előadás során?

– Alapvetően mindig is érdekelt, hogyan működne az a színház, amelyben a néző belülről figyeli az előadást, szinte részévé válva a történetnek. Fontos megemlíteni, hogy ezt a műfajt nem mi találtuk ki, az immerzív előadások világa ma egy rendkívül népszerű nemzetközi trend, New Yorktól Londonig, Párizstól Sanghajig egyre több ilyen jellegű, sok ezer négyzetméteren megvalósuló, rendkívül látványos előadás születik. Engem azonban már gyerekkoromban is vonzott ez a fajta élmény, emlékszem, a Vidám Parkban, a szellemkastély kapuját átlépve éltem át először, nagyon intenzíven, hogy belekerülök egy fantáziavilágon alapuló, másfajta realitásba – valahol mélyen talán ez a korai élmény is inspirált. Elkezdtünk tehát ebbe az irányba gondolkodni, kísérletezni a társulattal, ezért is tartott öt évig a Walk My World előkészítő fázisa. Ez nagyon hosszú idő, ám ha belegondol, egy ekkora területen – a Millenáris Nagycsarnokában – megvalósuló előadásnak a teljes logikáját megálmodni, felépíteni, kitalálni, az bizony időigényes feladat. A tervezést leginkább egy nagy volumenű játékfilm előkészítő munkálataihoz tudnám hasonlítani, azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy nem kamerával vesszük fel a jelenteket, a díszletek a valóságban is léteznek. A nézők megérinthetik Ámor trónját, átsétálhatnak Minótaurosz labirintusán: mindebből következett, hogy a legapróbb részletekig ki kellett dolgozni, hogyan nézzen ki ez a világ, milyen hatása legyen, és ami fontos, a nézők hogyan létezzenek benne. A kreatív csapattól a zeneszerzőn át a társkoreográfusokig, a rendezőasszisztenstől a mozgás- és artistacoachokig, a díszlettervezőtől a kivitelezőkig ez harminc ember közös munkája.

– A mai társulatokra, beleértve az újcirkuszt vagy a kortárstánc-társulatokat is, egyre inkább a projektalapú szemlélet a jellemző, tehát csupán egy adott produkcióra szerződtetik a művészeket. A Recirquel – ebben is rendhagyó módon – társulati felfogásban működik. Miért?

– Valóban világszerte inkább a projektmunkák a jellemzőek, mi mégis társulatban gondolkodunk, olyan struktúrát építettünk, mint például a Győri Balett, ahol állandóak a társulati tagok. A hozzánk csatlakozó artisták és táncosok a közös munka során produkcióról produkcióra folyamatosan fejlődnek. Nyilván bővítjük a csapatot, ha szükséges, de alapvetően az a cél, hogy a társulat művészeinek munkát adjunk, ők pedig az itt megtapasztalt kreatív munka során egyre sokoldalúbbá váljanak, képesek legyenek arra, hogy más és más arcukat mutassák meg a különböző előadásokban. A Recirquel tizenhárom éve működik, sokan a kezdetektől velünk vannak, mára egy nagy családdá váltunk. A társulati létben hiszünk, mert azt látjuk, ez is a kulcsa a fejlődésnek.

– Itthon egyedülállóak abból a szempontból is, hogy a cirque danse-t képviselik. Hogyan kapcsolódik össze a cirkusszal a táncművészet, és hogyan fest a gyakorlatban: a táncosok cirkuszi zsánereket tanulnak, míg az artisták a balett alapjaival ismerkednek?

– Valahogy így, ahogy mondja. A felkészülések során úgynevezett cross-trainingeket tartunk, az artisták táncosképzést kapnak, míg a táncosok artistaképzést, ezen a kölcsönösségen alapulva kristályosodott ki a társulat formanyelve. A cirque danse elnevezést egyébként nem mi aggattuk magunkra, a külföldi fellépéseink során a különböző kritikai fórumok – a The New York Timestól a The Guardianig – sokan írtak rólunk, az előadásainkkal kapcsolatban mindig megemlítették a cirkuszművészet és a tánc egyfajta szimbiózisát. Így született meg a cirque danse kifejezés, ami mára fémjelzi a társulatot, ez a formanyelv tette világhírűvé. Ez egyfajta kitörési kísérlet is a cirkusz kissé merevebb formanyelvi korlátai alól, hiszen a táncmozdulatok végtelen kombinációja jóval nagyobb szabadságot ad az önkifejezésre, mint az artistaművészet kötöttebb formái. Tehát mikor az artista hét labdával zsonglőrködik, a mozgása igencsak korlátok közé szorul, miközben a táncos szabadon, a térben bármilyen irányban mozoghat a testével. A tánc az önkifejezés, a cirkuszművészet az ámulatba ejtés művészete, e kettő ötvözete pedig különösen erősíti egymást.

– A társulat már sokadik éve szerepel az Edinburgh-i Fringe-en, a világ egyik legnevesebb kortárs művészeti fesztiválján. Milyen hozadékai, tapasztalatai vannak e megjelenéseknek?

– A Fringe fesztivál a művészeti élményen túl fontos nemzetközi értékesítési platform is, a világ neves színházainak igazgatói sokszor az itt látott produkciók alapján tervezik meg a következő évadukat, vagyis itt döntik el, mely társulatokat hívják meg. A My Land című darabunkat 2018-ban a fesztivál négyezer-kétszáz produkciója közül a kritikusok a legjobbra értékelték. Azóta a Fringe-en bemutattuk az IMA és a Paradisum című előadásunkat is, mindkettő kiváló kritikákat kapott. E megjelenéseknek is köszönhető, hogy évente száznál is több előadást játszunk külföldön, többek közt Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban, Kínában, Dél-Koreában, Norvégiában vagy az Egyesült Államokban. Azt látom, egyre inkább erősödik a közönségben a vágy az élmények minél intenzívebb átélésére, ami a mai technikaközpontú világban egy cseppet sem meglepő. Az élményátadás mélysége fejlődik – elég akár a VR-szemüveg vagy az Imax újításaira gondolni –, az ilyen típusú élménnyel kell versenyezniük a kulturális produkcióknak. Ma, mikor egyetlen kattintással az otthonunkba hozhatjuk a leglátványosabb filmeket és sorozatokat, az embereket motiválni kell arra, hogy kimozduljanak otthonról, amit csak élményekkel tehetünk meg: a nézőnek azt kell éreznie, részese valami rendkívülinek.