Fényképek fesztiválja

– A Magyar Fotóművészek Szövetsége immár több évtizede rendezi meg a Fotóhónapot, amely az évek alatt a magyar fotókultúra legátfogóbb és leggazdagabb rendezvénysorozatává nőtte ki magát. Mikor és milyen céllal indult a rendezvénysorozat?

– A Fotóhónap eredetileg Fotóhétként indult 1998-ban a szövetség akkori elnöke, Eifert János kezdeményezésére, aki a párizsi „Mois de la Photo” és a Pozsonyi Fotóhónap mintájára szerette volna a magyar történeti és kortárs fotográfiát pozícióba helyezni, illetve közelebb hozni a közönséghez. Végül olyan sikeres lett, hogy Szamódy Zsolt elnöksége alatt már Fotóhónappá nőtte ki magát, bár elsősorban anyagi okok miatt ekkor még csak kétévente tudtuk megrendezni. Elnökként az egyik legfontosabb célom éppen ezért az volt, hogy évente lehessen megtartani. Ez az elmúlt öt évben sikerült is.

– Mindez azt bizonyítja, hogy a magyar fotográfia mára társadalmi szinten is elismert művészeti ággá vált. De mi a helyzet a támogatottságával?

– Miközben a fotográfia mind társadalmi, mind pedig államigazgatási szinten valóban elismert művészeti ág, azt már nem mondhatom, hogy ennek megfelelően kellően támogatott is. Miközben az eredményeket ismerik az emberek és a döntéshozók, a financiális oldalon nincs meg a kellő egyensúly. A legnagyobb támogatás, egyébként nagyon helyesen, az NKA Fotóművészeti Kollégiumán keresztül érkezik a szakma képviselőihez. Ugyanakkor a jelenleg általam képviselt Magyar Fotóművészek Szövetsége, amelynek éves szinten körülbelül 20 millió forintra lenne szüksége, egyetlen fillért sem kap közvetlenül az államtól. De ugyanilyen helyzetben van a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Mai Manó Ház fenntartója, a Magyar Fotográfiai Alapítvány is. Mindezzel párhuzamosan a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ több mint kétszázmillió forintnyi állami támogatásból gazdálkodhat, miközben nem sikeresebbek, mint a szakmai többi szereplői.

– Önök miből tudnak mégis fennmaradni?

– 2013 óta az OTP Bankcsoport támogatja az alapítványt, így annak működésére, illetve a két intézmény fenntartására is megvan a forrás. Ez persze csak az alaptevékenységre elég, így ha valamilyen nagyobb szabású kiállítást vagy programot szeretnénk, azt a saját bevételeinkből, illetve pályázati forrásokból kell kigazdálkodnunk.

– 2006 óta a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója. Azóta folyamatosan harcol azért, hogy a múzeum Kecskemétről Budapestre költözhessen. Miért volna ez fontos?

– Leginkább a közönség miatt lenne fontos lépés. Mert ha Kecskeméten rendezünk egy nagyszabású fotókiállítást, akkor azt előre borítékolhatóan mindössze pár százan, esetleg pár ezren fogják megnézni. Ehhez képest amikor 2008-ban a kecskeméti raktárból elhoztunk egy anyagot a Szépművészeti Múzeumba, az arra épülő Lélek és test című kiállításra 72 ezer ember volt kíváncsi. Teljesen más dimenzióról beszélünk. Nem beszélve arról, hogy a kecskeméti kiállítóterünk a maga 140 négyzetméterével csak kicsit nagyobb, mint egy átlagos lakás. Viccből kiszámoltam, ha ott maradnánk, a raktárunkban őrzött anyagból több mint száz évig tudnánk kiállításokat rendezni hathetes időközönként. Az elmúlt időszakban több lehetőségünk is lett volna a fővárosba költözni, de 2008-ban közbeszólt a gazdasági világválság, majd pedig bár meghívást kaptunk a Múzeumi Negyedbe, a mai Liget Budapestbe, az utolsó pillanatban mégis kikerültünk onnan. Most ismét keressük a megoldást, de a háború kitörése és az azzal járó új gazdasági krízis nem könnyíti meg a dolgunkat.

– Egy fővárosi fotográfiai múzeum talán a szakma nemzetközi elismertségét is segítené. Hogyan állunk ma ezzel? Mennyire ismerik külföldön a kortárs magyar fotográfusokat?

– Ma már művészettörténeti közhely, hogy a két világháború között a magyar fotográfusoknak kiemelt helyük és szerepük volt az európai fotóművészetben. Elég csak André Kertész, Moholy-Nagy László, Brassaï, Martin Munkácsi vagy Robert Capa nevét említeni. Ezt a folyamatot akasztotta meg a II. világháború, majd egészen a rendszerváltásig tartó állapot. Jóllehet voltak közben is Nyugat-Európában elismert alkotóink, gondolok itt például Korniss Péterre, Kerekes Gáborra vagy Urbán Tamásra, ugyanakkor a rendszerváltás után kellett csaknem húsz év, hogy a magyar fotográfia intézményrendszere is magára találjon. A Fotómúzeum, a Mai Manó Ház és a Robert Capa Központ nagy segítség abban, hogy a történeti és a kortárs művészeink kijussanak külföldre. Ugyanakkor azok a magyar fotográfusok, akik ma Nyugat-Európában élnek, szintén sikeresek.

– Mennyire népszerűek a fotográfiák a hazai gyűjtők körében? Kialakult-e már itthon is egy olyan gyűjtői kör, amely elsősorban fényképekre vadászik?

– Személyesen is ismerek 10-15 olyan, komoly tőkével rendelkező gyűjtőt, aki előszeretettel vásárol fotográfiát. Ma az 1960-as, 70-es évek neoavantgárd mozgalma a legjobban keresett, de a kortárs alkotók számára is van felvevőpiac. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a hagyományos olaj-vászon festmény még mindig jobban be van ágyazva a magyar kultúrába, ennek köszönhetően talán jobb befektetés is. Bár ha az árnövekedést nézzük, akkor a 60-as évek neoavantgárd műtárgyai, köztük a fotográfiák is, az elmúlt tíz évben megtöbbszörözték árukat.

– Ezt a folyamatot segíti, hogy a magyar állam is vásárolt már fotógyűjteményt. Legutóbb például éppen egy éve került haza mintegy 1,8 milliárd forint értékben André Kertész több mint ezer fényképe.

– Szerencsére állami szinten is erős a törekvés, hogy a magyar fotóművészet fejlődjön és elsősorban magyar származású, de külföldön alkotó művészek életműve hazakerüljön. Ilyen volt 2009-ben a Robert Capa-életmű újra lenagyított szeletének a vásárlása, és ilyen az említett André Kertész-gyűjtemény hazahozatala is. Ez utóbbi kizárólag eredeti alkotásokból áll, ami a vételárban is megmutatkozott. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy én válogathattam a képeket és közvetíthettem a vásárlást. Így ha a világon ma bárhol André Kertész-kiállítást szeretnének rendezni, azt nehezen lehetne a Magyar Nemzeti Múzeum André Kertész-gyűjteménye nélkül megvalósítani, mert az 1925-ig tartó korai időszak képei és az élete végének százötven polaroidja is hozzánk került.

– A Fotóhónap kiállításai között találhatunk egy eddig sosem látott André Kertész-válogatást is. Milyen képeiről van szó?

– A PaperLab Galéria Cirkusz. Kertész sosem látott képei című tárlatán most először láthatjuk azokat a fényképeket, amelyeket a világhírű magyar fotográfus ajándékozott Zsilák György artistának. A zsonglőrmutatványaival híressé vált Zsilák 1964-ben érkezett Amerikába, és New York utcáin futott össze André Kertésszel, aki ezek után többször is fényképezte a cirkuszi társulat próbáit és előadásait. A kiállításon 12 kép szerepel, illetve egy Kertész által írt és Zsiláknak címzett 1969-es képeslap is, aminek előlapján Kertész ikonikus képe, az 1926-ban készült Szatirikus táncosnő látható.

– A Fotóhónap rendezvénysorozat kiemelt tárlata ugyanakkor a Mai Manó Házban nyílt Közvetlen történelem – Juhan Kuus életműve című kiállítás. Mit illik tudni erről a nemzetközi hírű, itthon ugyanakkor egyáltalán nem ismert alkotóról?

– A tárlat számunkra azért is különleges, mert valóban olyan alkotót mutat be, aki az egyetemes fotográfián belül nagyon ismert, ám Magyarországon ez az első tárlata. Juhan Kuus ugyan észt származású, de édesapja a II. világháború alatt kivándorolt Dél-Afrikába, így 1953-ban ő már ott született és ott is élt egészen 2015-ben bekövetkezett haláláig. Fotográfiái a Dél-Afrikában zajló konfliktusok harcait és a brutális erőszakot örökítik meg, miközben az egyszerű emberek örömeit és gondjait, mindennapi életüket és hagyományaikat, valamint az uralkodó társadalmi normákat és tabukat is ábrázolják.