– 2010-ben rendezték meg az első kortárs képzőművészeti vásárt, amely mára nemzetközi léptékű rendezvénnyé vált. Minek köszönhető a robbanásszerű fejlődés?

– Az Art Market Budapest 2010-ben egy barátságos, mindössze néhány hónap alatt összerakott művészeti kísérletnek indult, magyar galériák részvételével, ami alkalmas volt arra, hogy felmérjük, megteremthető-e az érdeklődés egy ilyen típusú rendezvény iránt. Megtapasztaltuk, hogy a hazai galériák tisztán kortárs közegben is képesek magas színvonalú tartalomra. 2011-ben már lényegesen nagyobb és jelentősebb helyszínen, a Millenárison immár kifejezetten nemzetközi vásár szervezésébe fogtunk, s az Art Market Budapest két év után Közép- Európa vezető kortárs képzőművészeti vásárává vált. 2011-ben több mint tizenkétezer látogatónk volt, tavaly már tizenhatezer, s az előjelek alapján az idén húszezer feletti látogatottsággal számolunk.

– Mennyi résztvevőt várnak?

– Körülbelül száz kiállítót várunk az idén. A galériák többsége külföldi, ami nemzetközi összehasonlításban látványos eredmény ilyen rövid idő alatt. Tavaly a nemzetközi kapcsolatok fejlesztésére koncentráltunk, kiállításokat, prezentációkat vittünk tucatnyi nagyvárosba, köztük Isztambulba, New Yorkba, Rigába, Berlinbe, Cataniába, Zürichbe, s külföldi ismertségünk ezáltal jelentősen nőtt. A vásár egyik fő célja ugyanis, hogy az általunk jó minőségűként ismert magyar kortárs képzőművészet olyan erős nemzetközi kontextusban mutatkozhasson be, ahol bizonyíthatja, valóban állja a versenyt a külföldiekkel, ez pedig nagyobb külföldi figyelmet képes idevonzani.

– Mi az a gondolat, ami egyediséget kölcsönözhet a rendezvénynek a rendkívül színes nemzetközi szakmai közegben?

– Olyan vásárt hoztunk létre, amely egyszerre globális és regionális, így különösen vonzó és izgalmas. Megrajzoltunk például egy olyan virtuális régiót, amit Fiatal Európának nevezünk. Ez dominánsan ugyan a volt szocialista országokból és a szovjet utódállamokból áll, de azokon túlmutat. Fiatal Európaként ugyanis azokat a művészeti tartalmakat definiáljuk, amelyek frissességet, új impulzusokat hoznak az európai képzőművészeti életbe, köztük olyan forrásokból is, mint Törökország vagy Izrael, de a progresszív, újszerű nyugati művészek is ide sorolhatók.

– Minden évben van egy kiemelt témája a rendezvénynek. Ezt miért tartják fontosnak?

– Egyrészt így évről évre garantáltan új művészeti tartalmat tudunk biztosítani. Másrészt kihasználjuk, hogy a vásár közege aktuális társadalmi témák művészeti feldolgozására is különösen alkalmas.

– Mi a fő téma az idén?

– A migráció. A művészek szabadon, gátlások nélkül, rendkívül izgalmasan, a legkülönbözőbb aspektusokból dolgozzák fel a témát, a művészet síkján könnyebben megoldhatónak tűnik ez a meglehetősen komplex problémakör. Programunk kurátora húsz nemzetközi művész munkáiból világszínvonalú kiállítást válogatott. A témát szakmai beszélgetéseken is feldolgozzuk, hiszen egy nagy vonzerejű vásár keretében egy asztalhoz tudjuk ültetni a világ legkülönbözőbb pontjáról érkezett művészeket, szakembereket. A rendezvényen a képzőművészeti tartalmat így szélesebb társadalmi kontextusban is láttatni tudjuk.

– Nemzetközi összehasonlításban milyen nálunk a műgyűjtés helyzete?

– A remélhetőleg csak átmeneti gazdasági nehézségek miatt jelenleg stagnálás figyelhető meg a piacon. A régió más országait járva azonban így is azt tapasztalom, hogy mennyiségét és minőségét tekintve a hazai műgyűjtés még mindig erős. Egy új gyűjtői generáció formálódását érzékelem, amely a fogyasztást jelenleg visszafogó gazdasági helyzeten túllépve, meghatározó rétegként léphet majd fel.

– Körülírható ez a társadalmi réteg?

– Harminc és ötven közötti, nemzetközileg tájékozott, megbízható anyagi bázissal rendelkező városi értelmiség. Fiatal ügyvédek, orvosok, a pénzügyi szférában tevékenykedők, akik számára a külföld megszokott referencia. Vásárlói, esetleg gyűjtői kedvük felkeltésére épp a vásár lehet a legjobb eszköz. Hiszen ha még nem is jelentkeznek be szívesen egy-egy galériába képet venni, a vásár nyitott közege vonzó a számukra. Ami a gyűjtői kultúra bővülését illeti, bizakodó vagyok.

– Mi az oka a már említett török képzőművészet megerősödésének?

– Náluk egyrészről kiváló állapotban van a gazdaság, ezért gyorsan nő az a réteg, amelyik gyűjt. Ráadásul egyszerre van jelen a globalizált, tehát mindenhol könnyen elfogadható alkotói vonulat és a nemzetközi trendek által nem befolyásolt, mégis egyre inkább vonzónak tekintett, tradicionális látásmódra épülő képzőművészet. Jó példa erre ankarai kiállítónk. Ez a fajta komplexitás is sokat segít abban, hogy a nyugati figyelem feléjük forduljon. Arról nem is beszélve, hogy ott, ahol lokálisan jelentős a fizetőképes bázis, előbb-utóbb a globális piac is abba az irányba fog kinyílni. Nem véletlen, hogy az elmúlt egy-két évben szinte minden jelentős nemzetközi vásár megpróbálta a törököket valamilyen módon beszippantani. Gesztusokat tesznek feléjük, ingyenes standokat kínálnak nekik. Budapesten azonban helyzeti előnyben vagyunk: történelmi, kulturális kapcsolataink révén másoknál sokkal hatékonyabban tudjuk megszólítani a török közönséget. Ennek is köszönhető, hogy idén a legnagyobb alapterületű kiállítónk egy ankarai galéria, amelyet egy nagyon komoly gyűjtő- és újságírócsoport kísér el Budapestre.

– Vajon mennyit számít, hogy a török állam jelentős mértékben invesztál a művészetbe?

– Nem tudom pontosan, milyen strukturális támogatásokat kap az ottani művészet, de a piac, a jól működő kereskedelmi galériás háttér, a bővülő gyűjtői közeg és a vállalati szponzoráció önmagában is komoly anyagi bázist biztosít. Néhány hónapja például galériáik egyike londoni kiállítóhelyet is nyitott, privát alapon is készek és képesek invesztálni. Mindemellett persze képzőművészeti vásáraik, nem utolsósorban a nagyszabású isztambuli biennálé komoly támogatást kapnak, ezek hatása is érződik abban, hogy a török kortárs képzőművészet berobbant a nemzetközi színtérre.

– A török példával kapcsolatban említette, néha éppen az a siker titka, ha egy adott képzőművész nem kapcsolódik a mainstreamhez.

– Így van, sokszor épp az uralkodó trendekkel való szakítás az, ami érdekessé tehet egy művészt. Persze nincs recept, hiszen rendkívül sokrétű, intenzíven fejlődő közegről beszélünk. Mi a vásárral és ahhoz kapcsolódó eszközeinkkel a volt Kelet-Európa újrafelfedezését próbáljuk erősíteni. Például azzal, hogy a sajátunkon kívül olyan nyitás és felfedezés előtt álló országokat vonunk be, mint a balkáni államok.

– Tavaly e gondolat jegyében Kolozsvár került fókuszba.

– A tavalyi témaválasztás valóban e szempontból sem volt véletlen: ha létezik már valamilyen felfutóban lévő vagy már befutott, a régióhoz köthető trend, divat, akkor azt érdemes jó példaként bemutatni, hogy a külföldi látogatók is megtapasztalhassák. A Fiatal Európa számára annak újszerűsége is magában hordozza a kitörés lehetőségét. Tavaly például olyan kolozsvári kiállítókkal kerültünk jó kapcsolatba, mint a Plan B Galéria, amely látványos sikerrel van jelen Berlinben vagy akár New Yorkban is. És mindeközben azt tapasztaljuk, hogy sokan közülük tapasztalatszerzés miatt jönnek hozzánk, mivel úgy ítélik meg, a román galériás és műgyűjtői közeg nem annyira fejlett, mint a miénk.

– Mi kell ahhoz, hogy egy művészre vagy közegre felfigyeljen a világ?

– Ez rendkívül összetett dolog, a marketing, a befektetői készség és némi szerencse sokat segíthet. A legjobb alap természetesen a magas színvonalú oktatási bázis. Nálunk ez létezik, csak a tradicionális művészeti felsőoktatásból a nyitottság és korszerűség látszik hiányozni. A nyitottság az új lehetőségek, nem kizárt módon például akár az üzleti világ felé. Sok helyen a régióban, így nálunk is, a művészeti és a kereskedelmi szféra viszonya nem együttműködő. Ám amikor a kolozsvári művészeti egyetemet alapvetően kereskedelmi platformot biztosító művészeti vásárként tavaly megkerestük, elképesztően nyitottan reagáltak az ötleteinkre. Mindeközben a közelmúltig volt olyan vezető országos kiállítóhely Budapesten, amelynek igazgatója kijelentette, kereskedelmi galériákkal nem hajlandó együttműködni. Ez idejétmúlt álláspont. Túl azonban azon, hogy Kolozsváron erős az oktatási bázis, az egyetemről kikerülő fiatalok technikai felkészültsége kiváló, példaértékű az, ahogy a művészek egymást segítik. Amikor megalakult a Plan B Galéria, két volt művészeti egyetemista srác kezdeményezéseként, akik közül Adrian Ghenie ma rendkívül sikeres képzőművész, Mihai Pop pedig a galéria működtetésére koncentrál, akkor az ottani művészeti közeg nem lehúzta őket, nem megpróbálta kiszívni mögülük az állami támogatást és nem legyintett, hogy „úgysem fog nekik bejönni”, hanem hagyták őket dolgozni. Azóta pedig az a gyűjtő, aki néhány éve támogatásként kezdett tőlük vásárolni, mára megszázszorozta befektetését. Az is fontos, hogy a művész és a helyi művészet más tehetséges szereplői merjenek nagyot álmodni: a néhány százezres kolozsvári közegben, egy elhagyott külvárosi ipari épületben Adrian és Mihai el tudta hinni, hogy néhány év múlva New Yorkban fognak sikerkiállítást rendezni, és ma már a Pace Gallery művészeként Ghenie százezer dolláros nagyságrendben adja el a képeit a világ kortárs művészeti központjában. A példa a magyarországi közegre vetítve rendkívül releváns: azt tapasztalom, hogy sokan egyszerűen nem hiszik el, hogy egy itthoni művészeti eseményt be lehet futtatni.

– Vagyis mi a siker titka?

– Akiket én igazán sikeresnek látok, azok valóban mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb esélyt adják a szerencsének. Festőművészként Ghenie népszerűsége másnak is köszönhető. Művészete befogadásában sokat segít az elképesztő technikai bázisra épülő figuralitása, ráadásul témaválasztásait tekintve a posztkommunista kulturális tartalmakat, szituációkat jeleníti meg, ami a politikai tartalomra fogékony amerikai gyűjtőket például kifejezetten vonzza. De bármi legyen is a siker kulcsa, a példák azt mutatják, adott a lehetőség az innen induló művészek előtt. Régiónk, a volt Kelet-Európa még mindig felfedezésre vár.

Szentei Anna