Fikció és valóság

– A történész a tényekhez ragaszkodó tudományos szakember, míg a regényíró többnyire fikcióval dolgozik, és kénye-kedve szerint alakítja műve cselekményét. A történelmiregény-író pedig a kettő keveréke?

– Bár már 18-20 évesen írogattam novellákat, az írással komolyabban csak valamikor 2010 környékén kezdtem el foglalkozni, amikor megjelent egy, a világkiállításokkal foglalkozó ismeretterjesztő monográfiám. Ezzel párhuzamosan nagyon sok, főként angolszász történelmi regényt olvastam, amelyet többnyire történészek írtak. Gondoltam, akkor nekem miért ne lehetne?! A történész egy kicsit erősebb bennem, így mielőtt belekezdek egy történelmi regénybe, rengeteg forrást és szakirodalmat elolvasok. A hitelesség ugyanis nagyon fontos a számomra, így kutatás nélkül el sem tudom képzelni, hogy nekiálljak az írásnak. Ráadásul a kutatás folyamatos tanulás is egyben, hiszen számos újdonságot tudok meg a korról, a történelmi szereplőkről, a korabeli viseletről, sőt az ételekről is! Persze arra nagyon kell figyelni, hogy súlyozzak az új információk között, tudjak elengedni, ne akarjak mindent beleerőszakolni a regénybe. Mint ahogyan az is fontos, hogy azt, ami bekerül, ne didaktikusan írjam le, hanem valamilyen történetbe ágyazva osszam meg az olvasóval. A történelmiregény-írás a könnyedebb stílus miatt jó eszköz arra, hogy a magyar történelmet szélesebb közönséggel megismertessük és megszerettessük.

– Talán Bán János Hunyadijának köszönhetően, de úgy tűnik, hogy a magyar témájú történelmi regény napjainkban a reneszánszát éli. Az olvasók mintha ki lennének éhezve erre a műfajra.

– Sokat beszélgetünk erről Bán Janival, akivel nagyjából egy korosztályba tartozunk. Mindketten emlékeztünk, hogy fiatal korunkban faltuk a magyar ifjúsági történelmi regényeket, ami egyébként egy külön műfaj volt a Kádár-korszakban, hiszen nagyon sok író csak ezekkel jelenhetett meg az irodalom porondján. A rendszerváltozást követően aztán ez a folyamat megszakadt, nem születtek új történelmi regények, mint ahogyan – egy-két kivételtől eltekintve – a Várkonyi-félék után igazán jó történelmi filmek sem. Az újbóli felfutás a 2000-es években valóban Bán János Hunyadijával kezdődött, ami nagy hatással volt mindenkire, így rám is, hiszen amikor az Antantmisszióba belefogtam, már túl voltam több Hunyadi-kötet elolvasásán.

– 2013-ban aztán alapító tagja is lett a Történelmiregény-írók Társaságának. Mivel foglalkozik a társaság, mik a legfontosabb céljai?

– A nevünkből adódóan az egyik legfontosabb, hogy összefogjuk a történelmiregény-írókat, a műfajt pedig népszerűsítsük. Kezdetben csak antológiákat, novellásköteteket adtunk ki, de Kapa Mátyás elnökünk kitalálta, hogy írjunk közösen egy városregényt, amely Buda és Pest nyolcszáz éves, a tatárjárástól napjainkig tartó történetét dolgozza fel két család generációjának sorsán keresztül. A Buda & Pest – egy város zivataros századaiból című regény koncepciója az volt, hogy miközben 16-an dolgozunk rajta, mégis egységes városregénnyé álljon össze. Ez sikerült is, így lehet, hogy érdemes volna utánajárni, nem kerülhetünk-e be ezzel a teljesítménnyel a Guinness Rekordok Könyvébe!

– Miután megszületik a történelmi regény témájának ötlete, és túl van a kutatáson is, hogyan fog hozzá a történet megírásához?

– Lehet, hogy írótársaim közül sokan megköveznek, de sosem készítek előzetes vázlatot. Illetve egyszer megpróbáltam, de nem ment. A fejemben ugyanakkor ott van a sztori, ami a kutatás közben persze formálódik, rugalmasan tudok rajta változtatni. A történelmiregény-írás trükkje, amit Walter Scott óta egyébként nagyon sokan alkalmaznak, hogy a történet főhősévé nem egy királyt vagy egy jól ismert történelmi hőst teszünk, hanem fiktív alakokat. Az Antantmisszióban például Bandholtz tábornok mellett megjelenik Weiss százados is, aki egyébként szintén valós személy, csak éppen nagyon keveset tudunk róla. Ezért jól lehet vele játszani, csak arra kell figyelni, hogy a valós történelmi események pontosak és hitelesek legyenek, de hogy abban milyen szerepet játszik ez az ember, már az író fantáziájára van bízva. Éppen ezért van olyan történelmiregény-író kollégám, aki azt mondja, hogy minden történelmi regény fikció, hiszen az író gondolkodását, nem pedig a teljes valóságot tükrözi vissza. Ugyanakkor a teljes valóságot nem ismeri senki!

– Az amerikai Harry Hill Bandholtz tábornokról a legtöbben annyit tudnak, és egyébként ez a regény egyik csúcspontja is, hogy ő volt az, aki 1919-ben ostorával megállította a Magyar Nemzeti Múzeum kifosztására készülő román katonákat. A regényből azonban kiderül, hogy sok minden mást is köszönhetünk neki!

– Talán a legfontosabb, hogy megnyerte az antantmisszió másik három – francia, angol, olasz – tábornokának támogatását, és elküldött Romániába egy bizottságot, amely ellenőrizte, mi folyik a hadifogolytáborokban Aradtól Temesvárig. Kiderült, hogy a magyar hadifoglyokat embertelen körülmények között tartották, hiszen 1919 októberében jártunk, az idő egyre hidegebb volt, de se élelemet, se meleg ruhát nem kaptak, ráadásul a segítségükre érkező női családtagokat a román tisztek szexuálisan zsarolták. Valójában szánalmas és gusztustalan volt, amit a románok a magyarokkal műveltek! Bandholtznak köszönhetően a helyzet javult, nagyon sok tábort fel is számoltak, a foglyokat hazaengedték.

– Az Antantmisszió megírását Bandholtz alakja vagy inkább maga a szégyenteljes esemény, nevezetesen Budapest 1919-es román megszállása ihlette?

– Amikor a regény témáját kerestem, tudtam, hogy a XX. század első felében kell játszódnia. Így aztán körbenéztem a szépirodalmi művek között, és meglepve láttam, hogy a román megszállás néhány hónapját regényben nem dolgozta fel még senki, legfeljebb mellékszálként jelent meg itt-ott. Ugyanakkor tudtam azt is, ha magyar nemzeti keresztény szemszögből írom meg történetet, sokaknál kiveri a biztosítékot. Így jött a képbe az amerikai Bandholtz tábornok, aki igazi gentlemanként hamar a legyőzöttek oldalára állt, és a magyar érdekeket kezdte el támogatni. Ráadásul róla szakirodalom is volt bőven, hiszen eredeti, angol nyelvű naplóját, amelyet magyarországi tartózkodása alatt vezetett, itt őrizzük a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ezt és az 1990-es években megjelent magyar kiadást nagyon sokat és élvezettel forgattam. Bandholtznak ugyanis tipikus angolszász humora volt, az egyik kedvencem, amikor az antantmisszió egyik ülésén javaslatot tett egy új, kizárólag a románoknak adható érdemrend alapítására „Ali baba és negyven rabló” elnevezéssel.

– Említette, hogy a regényben Bandholtz mellett megjelenik egy másik főszereplő, Weiss százados is, aki szintén valós történelmi személy, csak éppen nagyon keveset tudunk róla. Hogyan tudott az ő karakterével játszani? Mi a valóság, és mi a fikció?

– A tábornok naplójában név szerint említi Michael Weisst, akiről annyit tudunk, hogy magyar származású amerikai tiszt volt. Mivel félig fiktív figura, így szinte bármit megtehet, például szerelembe eshet egy csinos, fiatal magyar lánnyal. Mivel az ő karaktere lett a regény egyik érzelmi mozgatórugója, sármos, jólelkű és bátor fiatalembernek képzeltem el, és úgy is írtam le. A meglepetés akkor ért, amikor Bandholtz iratai és fényképei között találtam egy csoportképet, amelyen Weiss is szerepelt. Fiatalnak fiatal volt ugyan, de semmi más nem stimmelt. A valóságban ugyanis kicsi volt, kövérkés és csúnya. Ezért inkább nem mutogatom ezt a fotót senkinek.

– Történelmi regények, így a Báthory I–II., A lengyel freskó, A latrok ideje és természetesen az Antantmisszió mellett idén februárban egy teljesen más műfajban, a thrillerben is kipróbálta magát. Honnan jött az Egy Chippendale-fiú vallomásai című könyvének ötlete?

– Egy kilengés volt, aminek valószínűleg nem lesz folytatása. Ugyanakkor van benne egy személyes szál, ami nagyon röviden leírható: volt egy középiskolai osztálytársam, akiről kiderült, hogy Chippendale-táncos lett a 90-es évek végén. Sokáig gondolkoztam, hogy megírom a történetét, ám a 2010-as évek végére súlyos beteg lett, hamarosan meg is halt. A sztori azonban nem hagyott nyugodni, hat-hét évig a fejemben motoszkált, amiből végül egy teljesen fiktív történet született. Persze ehhez is kutatnom kellett, bele kellett ássam magam a 90-es évek alvilágának és a Chippendale-show kialakulásának történetébe, így voltaképpen ez is egy történelmi regény az 1990-es évek magyar valóságáról.

– Min dolgozik most? Talán nem nagy kockázat, ha ezek után történelmi regényre tippelek…

– Valóban történelmi regény lesz, de nem tipikusan az. Fiatalon nagyon szerettem olvasni Joseph Hellert, akitől a 22-es csapdáját mindenki ismeri. Van ugyanakkor egy Isten tudja című regénye is, amelyben Dávid király a halálos ágyán első szám első személyben meséli el élettörténetét. Nagyon modern, ráadásul iszonyatosan vicces stílusban! Próbáltam utánanézni, mi ez a műfaj pontosan, de még hasonlót sem találtam, így valószínűleg Heller csinálta először és utoljára. A tervek szerint egy ehhez hasonlót írok én is Mátyás királyról, de úgy, hogy a főszereplő a király kalitkában őrzött hollója lesz, aki mindent tud és mindent lát, ami az udvarban történik, sőt, egy kicsit a jövőbe is lát. Novellaként már megírtam az elejét, volt, akinek nagyon tetszett, míg mások szörnyűnek találták. A regénynél is pont erre számítok.