Szabó István: Rokonok

Oroszország nagynevű rendezője, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij hozta létre a lélektani realizmus által vezetett színjátszás magasiskoláját. Ennek értelmében színészei teljesen pontos, hiteles emberábrázolást nyújtottak az általuk megszemélyesített figuráról, s így a színész került az előadás középpontjába. A Sztanyiszlavszkij-féle színjátszás konzervatív előadásoknál még ma is helytálló, habár száz év telt el a mester akkor példátlanul újszerű technikájának virágzása óta. Az viszont baj, ha az ő neve úgy jut eszünkbe, hogy bár a színész van a középpontban, az eredmény bizony mégsem hiteles: lélektanilag.

Olcsó aktualitást felesleges lenne keresni egy klasszikus regényben, de ha filmre adoptálnak egy prózai szöveget, kérdésessé válik, hogy miért teszik. Szabó István rendező, akinek a múltja épp reklámszerűen hangos egykori ügynök voltától, olyan témát ásott elő a magyar irodalom és Móricz Zsigmond műveinek tárából, melynek gyökerét a korrupció alkotja. Hatalomnak való behódolás, pénzérdekű cselekedetek, egyszóval minden olyasmi, ami megfoszt tisztességünktől, emberi tartásunktól és a becsületbe vetett hitünktől. A tiszta ember, aki egy időre talán megszédül a hatalmi pozíció és a vagyon kínálta előnyöktől, önkezével vet véget életének, mivel a rárakódott mocskot képtelen elveinek megfeleltetni, a halállal tisztítja meg magát. Aki ezt nem teszi, vagy képes magában hordozni a szennyet éveken át, mindenféle megtisztulásra irányuló cselekedet hiányával egyetemben, példát nem igen statuál. Sőt. A korrupcióról és az emberi lélek elferdüléséről annak beszélni is nevetséges. Szabó István elmondása szerint: „Móricz írása tökéletesen mutatja be a magyar társadalom gyökereit, az emberi relációkat, és összességében azt, hogy mi még mindig egy feudalizmus előtti, törzsi társadalmat alkotunk, ahol a szimbolikus értelemben vett rokonság és az érdekek összetartó ereje irányítja az ügyek intézését és uralja a kapcsolatrendszereket”. Van egy főhősünk, Kopjáss István, nagyreményű, világmegváltásra kész tisztes férfiú, az ő lelkét kellene látnunk képsorokba formázva, ugye valahogy mégis ábrázolni kellene a papíron már oly szépen megírt jellemrajzot. Hogy jut el Kopjáss oda, hogy könnyedén odadobná aszszonyát, eddigi, tisztességben eltöltött életét és gerinctől-velőtől dús identitását. Vannak persze a rokonok. Feltűnnek, amint hír és pénz áll a házhoz, vagyis csak állna, mert Kopjássnak az nagyon nincsen. Szóval a rokonok jönnek, kicsit idegesítők és bosszantóak is; Lina, a feleség elég jól látja nagyra törő, Istvánt romboló vágyaikat, de a polgármester vöröslő fejű üvöltésén túl nem nagy nyomatékkal jelennek meg a filmben. Van még a démoni szépségű nő, aki nyilván az egész korrupt banda egyik tagja, mindenféle értékteli-érzelmi háttér nélküli szerelem ebbe a végzet asszonyába, meg a sok hatalmi ember, aki bele akarja csalni az időközben szürkülő fehérséget (főügyészünket) jól jövedelmező kis kelepcéibe. Ez egy regény cselekménye. Ez nem film. A filmhez rendező kell. Valaki, aki összetartja, megfelelő ritmust ad neki, hitelessé teszi vezetésével a szereplők cselekedeteit, a nézőt lenyűgöző egységet hoz létre.

Oscar-díj ide vagy oda, ha kellemeske hangulatú díszletek és kosztümök között mászkáló szépen fényképezett embereket látunk, az még csak képregény. A vizualitásba öntött szellem megmutatója tehát a színész maradna, akinek az amúgy is lélektani realista regény szereplőjét kell hasonló módon ábrázolnia. Félreértés ne essen, nincs itt a színészekkel gond. Szépen válogatottak, a valóban minőségi, mai magyar színjátszás alakjai. Kopjáss István szerepében Csányi Sándor is minden bizonnyal a legjobbat alkotja. A rendező hiányát bizonyítja a főügyész jellemtelensége. A jelenetek lelkileg nem állnak egymással ok-okozati viszonyban, az üres történetiség kevés Kopjáss megmutatásához, a főszereplő jelleme légüres térben mocorog. Nem Csányi két nézése vagy három szava fogja itt eldönteni, milyen jellem Kopjáss, ez a halovány, minimális lélekmegmutatási teret kapó alak. Még feleségéé is koncepciózusabban átgondolt szerep, valószínűleg a legütőképesebb a film lelki ringjében. A férfi se nem dzsentri, se nem apa, se nem vívódó férj, se nem őrült hősszerelmes, még csak nem is láthatjuk, honnan süllyed le a sertések közé eszmeileg és a szó szoros értelmében is. Azt csak tudjuk, de az édes kevés. Az nem Szabó István, hanem Móricz Zsigmond érdeme.

A mindenkori rendező jelenlétének hiánya skarlátbélyegként ül egy filmen. Az a komplexitás, ami például A napfény ízében olyan szépen sikerült Szabónak, most teljességgel hiányzik. A film nemhogy nem ragad magával, de gyakran le sem köti a néző figyelmét, közömbösséget szül, s főképp nem ad magyarázatot arra, miért kell a lelkünk végső bemocskolódása elől a halál visszavonhatatlanságához menekülnünk. Képeket látunk egymás mellett, s égetően hiányoljuk a jó filmeknek, s a jól megrajzolt jellemeknek kijáró többletet. Szabó István nem is olyan rég egy nyilatkozatában azt mondta, nem kell mindenáron filmet csinálni. Tényleg nem kellett volna…

Herbák Dóra