Fókuszban a szegedi papucs

A hímzett bársonyfejű, kecses, a lábfej ívét követő, aprócska sarokkal és bőrtalppal készített szegedi papucsot Szeged városa 2005-ben nyilvánította védendő termékké. A papucskészítés hagyományát 2015-ben a Magyar Értéktár kiemelkedő nemzeti értékeinek listáján a kulturális örökségek közé jegyezték, tavaly szeptember közepén pedig a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére került fel.

2011-ben elhunyt Rátkai Sándor, az utolsó szegedi papucsos, és bár a dél-alföldi régió közösségei még viselik e lábbelit, ma már csupán néhány műhely tartja életben ezt a kézműves örökséget. Ezért jött létre a Szegedi Papucsért Alapítvány, amelynek tagjai értékmentő tevékenységet végeznek, felkutatják és gyűjtik a régi papucsokat, ezeket felújítják, kiállítják, és a megújulás jegyében támogatják a szegedi papucs mint hordható viselet újragondolását is.

Vágott, lyuggatott, pomponos

Ennek szellemében írt ki pályázatot az alapítvánnyal karöltve a Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ), a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) és a Magyar Művészeti Akadémia két kategóriában, népművészek és formatervezők részére. Az előbbiektől a hagyományos kézműves technikát, a tradicionális formát és megoldásokat várták, utóbbiaktól pedig a szegedi papucs valamely jellemző karakterjegyének megőrzése mellett annak innovatív megújítását, az anyagok, technológiák szabad felhasználását.

Az elkészült művekből Fókuszban a szegedi papucs címmel nyílt tárlat a Mesterségek Ünnepén: e tárgytípus ismertetése és szerteágazó nemzetközi rokonságának bemutatása mellett a kiállítóhelyen Rátkai Sándor kéziszerszámai és legutolsó munkái is láthatók voltak. A pályázatra érkező művekből válogatás készült, így többek közt Kaviczki Vanda spanyolos hangulatú, belül piros, kívül fekete bőr kreációját, Bognár Angéla lyuggatott natúr bőr felsőrészes, narancsos-piros színekben pompázó, pomponos díszítésű papucsát vagy Ziegler Katalin vörös-királykék színű, ferde hasítékkal, vágottbőr-mintával díszített alkotását is láthatta a közönség. A dizájnerek tervei és a megvalósult alkotásaik mind a szegedi papucs újragondolásának megannyi lehetőségéről meséltek, kevésbé a hordhatóságra, inkább a hagyományos keretek szétfeszítésére koncentrálva. A tradicionális kategóriában is érkezett nívós pályamű: például Kovács-Csizmadia Márton piros, színes bőrvirágokkal kivarrt, hímzett papucsa a műfaj legszebb hagyományaira reflektált.

– A két kategóriában együttesen harminchatan pályáztak, három-három nyertessel. A tradicionális vonalon Kovács-Csizmadia Márton, Mesterfalvi Kamilla és Szalma Sándor, dizájnkategóriában Bognár Angéla, Erdei Dóra és Kaviczki Vanda végzett az első három helyen – sorolja Bráda Judit, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára, dizájner, aki Kerezsi Ágnes néprajzkutatóval együtt a tárlat kurátora is volt. Szerinte a dizájnkategória pályázatainak legfontosabb erénye az volt, hogy amellett, hogy kötődnek az origónak tekintett eredeti szegedi papucshoz, anyaghasználatban, technológiában mégis képesek voltak újat mutatni.

Egy kaptafára

Persze nem árt, ha maguk a tervezők is tisztában vannak a papucs eredetével, történetével: minél alaposabb ez a tudás, annál több a lehetőségük a tárgy hiteles megújítására.

– A szegedi papucs egyik érdekessége, hogy nem volt jobb- vagy ballábas darabja: mindegyik egy kaptafára készült, ezért is mondogatták, hogy a szegedi papucs páratlan. A török hódoltság idejéről származik, mégis az 1879-es nagy szegedi árvíz után terjedt el a használata. Akkoriban kövezték le az utcákat, így a féltett, drága papucsot már kint is viselhették az asszonyok, nem kellett attól tartaniuk, hogy bepiszkolódik – mesél a lábbeli történetéről Kerezsi Ágnes. Hozzáteszi: a papucs világjelenség, nemcsak nálunk, a dél-alföldi régióban hordták, hanem Ázsia-szerte is megtalálhatók változatos párhuzamai.

– Japánban a geta fából készült papucs, a talprész közepén két vékonyka fadarabbal: ezen egyensúlyoztak a gésák, akik az utcán csordogáló szennyvíztől így próbálták megóvni lábukat és ruhájukat. A geta később a gésák szimbólumává vált, a papucs talprészének magassága pedig a rangot jelezte. Az arab kultúrában ugyancsak készültek magas talpú papucsok. Ezeket két, fából készült emelvényszerűség támasztotta alá, és eredetileg a hammámban, vagyis a gőzfürdőben használták. Később divattá vált a mindennapokban is, többek közt kagylóberakással kezdték díszíteni, és a magassága ugyancsak a vagyoni helyzetet jelezte: a tehetősebb nőknek magasabb, míg a szolgáknak jóval alacsonyabb talprésszel kellett beérniük – fűzi tovább a viselet történetét Kerezsi Ágnes.

Elmondja azt is, hogy a szegedi papucs a két világháború között élte második virágkorát, többek közt Tüdős Klára divattervező révén: a harmincas években az értelmiségi nők ráébredtek arra, hogy veszélyben van a népművészet és népviselet, így tudatosan kezdték hordani a szegedi papucsot. Mivel a városi kereslet nőtt, Szegeden és környékén családi vállalkozások kezdtek papucsgyártásba: a műhelyekben az asszonyok hímezték a lábbeli fejét, a férfiakra az összeállítás maradt. Szegeden már a múlt században sem kellett a hölgyeknek népviseletet ölteni ahhoz, hogy a lábukra húzzák a papucsot. Hordták városi ruhához, mindennapi utcai öltözékhez is.

Bohém, elegáns, exkluzív

Attalai Zita Ferenczy Noémi-díjas cipőtervező hordható papucskollekciója ugyancsak helyet kapott szegedi papucs múltjával és jelenével foglalkozó a tárlaton. A szegedi papucsból inspirálódó modelljei között akad visszafogottan elegáns hollófekete, fejrészén fényes fekete hímzéssel, fehér-fekete bohém csíkos és igazán exkluzív, fényes orgonalila is, ez utóbbi akár estélyi ruhához is hordható. A kollekció kivitelezése Sallay Tibor cipész­mester munkája.

– Harminc éve foglalkozom cipőtervezéssel, emellett Kárpát-medencei népviseleti gyűjtéseket végeztem, hímzésekkel is dolgoztam, a népművészetet megismerve jutottam el saját hagyománykincsünkig, a szegedi papucsig. Elkezdett érdekelni a készítési technikája, gyűjteni is kezdtem a régi darabokat, illetve foglalkoztattak a tájegységi verziók. A szegedi papucs ugyanis gyűjtőfogalom, hiszen más, környékbeli településeken, például Baján szintén készítettek gyönyörű darabokat. A századelőn a tehetősebb gazd­asszonyok az utcán is viselték, egyfajta státuszszimbólumként.

Mint mondja, munkáiban szerette volna kiemelni a népi környezetből ezt a tárgyat, kissé leporolni, hogy ne csak a néptáncosok, a hagyományőrzők, hanem fiatal városi lányok, asszonyok is hordják, és beemeljék a hétköznapi ruhatárukba.

– Az eredeti inspirációs tárgy számomra a kifordítós, hímzett bársony, sarokvarrott papucs, ami egyedi volt egész Közép-Európában. A harmincas évek Gyöngyösbokréta mozgalmának fellendülése után, az ötvenes évektől kezdve a háziipari szövetkezetek szintén gyártották a szegedi papucsot, de igencsak leegyszerűsített formában. Én az eredeti, kecses és tökéletes verziót kerestem meg, ezt modernizáltam főként színeit tekintve, hiszen egy farmeres szereléshez jobban illik a fekete, a piros vagy a nude színű papucs.

Attalai Zita szerint a modellek ugyanakkor kulturális missziót is ellátnak, hiszen őrzik az eredeti tárgy formavilágát. Sallay Tibor röszkei mesterrel, aki a tervekből valóságot varázsolt, ez volt a közös vágyuk, hogy a XXI. század számára továbbörökítsék e tradicionális formát. Szerencséjük is volt, hiszen évek óta divat a papucs, a neves, elit márkák szintén használják akár a népművészeti formákat is a modelljeiknél. A szegedi papucs formavilága ugyan ma még nem tűnt fel ezek kínálatában, és nem is hungarikum, ám reménykednek benne, hogy hamarosan az lesz: e hagyományt életben tartani közös érdek, hiszen a kézműves termék a tucatboltok kínálatánál nemcsak tartósabb, de egészségesebb viselet is.