Földi pokoljárás a virradat kapujában

Weöres Sándor a pécsi színház felkérésére írta meg A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban című darabját. A munkával 1972-ben készült el, ám a mű bemutatójáig – a kádári kultúrpolitika döntnökeinek komoly fenntartásai miatt – egészen ’84-ig kellett várnia. A szerző által történelmi panoptikumként definiált tragikomédia legújabb színpadi verziója a Miskolci Nemzeti Színház műsorán szerepel.

A darab a három részre szakadt Magyar Királyságban, közelebbről a török hódoltságnak nevezett területen játszódik. Bornemissza Ambrus deáknak távoznia kell Sárvárról, így elbúcsúzik éppen aktuális szerelmétől, Evelintől, és Pécs felé veszi az irányt. Ott kapcsolatba kerül Ibrahim kádival (vagyis főbíróval), és megismerkedik a férfi leányával, Leával, valamint a főbíró szeretőjével, Susánnával. A két szépség közelében gyorsan halványulni kezd a fejében az Evelinnek tett, mégoly határozatlan ígéret emléke. Ambrus ugyanis olyan fiatalember, aki általában természetben fizet a lányoknak és asszonyoknak a tőlük kapott segítségért a nyoszolyán.

Közben a Budát a töröktől visszavevő Szent Liga csapatai megindulnak dél felé, és ez Pécs (törökül: Pecsevin, németül: Fünfkirchen) valamennyi lakójának sorsára hatással van. Ambrus a választottjával együtt elhagyja a várost, és megkísérelnek Kőszegre jutni; mások mással próbálkoznak.

Bár a legtöbb szereplő eddig sem az volt, akinek mondta vagy mutatta magát – a janicsárok Thököly Imre kurucvezér valamikori hajdúi, a hithű muszlimként fellépő kádi valójában zsidó bankár –, a status quo felborulásával előálló helyzet az addig viselt álcák másokra cserélését, valamint új túlélési stratégiák kidolgozását követeli az érintettektől.

És ha a néző a cselekmény előrehaladtával nem sejtette volna meg, mi is a címben szereplő szörnyeteg, legkésőbb a darab végén megtudhatja: „A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehel rájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri!”, jelenti ki egy ponton Ibrahim kádi, vagyis Avram bankár.

A darab tehát a történelem könyörtelenségének (közönyösségének?) drámája, a nemzetiségi és vallási ellentétek drámája, az emberi kisszerűség drámája, de a túlélésért folytatott harc drámája is. Ezen túl földi pokoljárás-történetként lehet jellemezni, amelynek egyik legfontosabb kérdése így hangzik: megválaszthatja, megváltoztathatja-e az ember az identitását?

A kétfejű fenevad komorságát egyedül a darab sajátságos, groteszk humora oldja némiképp. De a közönség a nem feltétlenül felszabadult, önfeledt kacagás közepette sem tudja nem észrevenni, hogy Weöres mennyire kiábrándult és kiábrándító képet fest az olyan alapvető értékek teherbíró képességéről, mint a hit, az állhatatosság, az igazmondás vagy akár a hűség és a szerelem. Ebben bizonyára annak is szerepe van, hogy a mű nem kizárólag a XVII. századi Magyar Királyság, de a Kádár-kor viszonyaira is reflektál.

A tragikomédia Miskolcon látható, Szőcs Artur rendezte, mintegy háromórás verziója pontosan adja vissza a Weöres-féle eredeti érdekes, egyben bravúros szövegét, melynek alapvető archaizáló dialógusaiba egyedi nyelvi lelemények, továbbá német, latin, zsidó szavak vegyülnek. És ez még nem minden: míg egyes helyeken a XVII. századi barokk irodalmi művek stílus- és formajegyeit idézi, máshol – az Ambrus deák által vezetett színpadi próbákba betekintést engedő jelenetekben – Balassi- és Zrínyi-strófákban szólal meg.

Az előadás élő zenei kísérettel tekinthető meg, és a Cser Ádám komponista által összeállított anyag meglehetősen eklektikus: magyar népdal és távol-keleti dallamok éppen úgy a részét képezik, mint egy második világháborús német katonadal vagy két megzenésített Weöres Sándor-vers, A tündér (vagyis a Bóbita, Bóbita táncol) és a Birkaiskola. A muzsikusok a pártállami idők tévéhíradójának szignálját is eljátsszák, a közönség nem kis derültségére.

A Kovács Dániel Ambrus tervezte díszlet központi eleme egy jókora, ugyancsak megviselt harang, melynek palástján jókora lyukak tátonganak, a peremén végigfutó felirat töredékes. Annak jelzése, hogy mikor öntötték, ugyanakkor jól olvasható: MMXXIV-ben, vagyis 2024-ben.

A megtépázott hangszer tehát nemcsak a háborús pusztítás mementója, továbbá a különféle vallások kiüresedésének szimbóluma, de a darab aktualizálásának eszköze is. A többi elem – kábeldob, katonai ládák, tábori ágy és egy leszakított budiajtó – az ideiglenesség, valamint az elkerülhetetlen átrendezés, átrendeződés érzését keltik a nézőben.

Szűcs Edit részben korfestő, részben mai jelmezei egyszerre érzékeltetik a történelmi viharok erejét, az álcák kényszerűségét, valamint a túlélés érdekében választott egyéni stratégiák sokféleségét. Az előadás során bemutatott kollekció összességében igencsak vegyes, és hatásosan jeleníti meg az esetlegességet, a zűrzavart és a szedett-vedettséget.

Valamennyi színpadra lépő jól teljesít, és ezt azért is fontos kiemelni, mert közülük többen nem csupán egy, de három-négy szerepet is eljátszanak. És ami a fontosabb szereplők megformálását illeti: Simon Zoltán alakítását elnézve nyilvánvalóvá válik, hogy Ambrus bár központi alak, távolról sem főszereplő. Ahhoz túlságosan passzív és sodródó, inkább szemlélője a saját életének, semmint alakítója – igaz, részben emiatt lehet belőle túlélő. Az előadás utolsó mondata, a Szól a kakas már című népdalból származó – óvatos reményt, egyben határozott óhajt kifejező – „Majd megvirrad már” így is az ő szájából hangzik el.

A valódi protagonista Ibrahim kádi (azaz Avram bankár), aki Harsányi Attila alakításában egészen addig alapvetően pozitív – méltóságteljes, okos, körmönfont – karakternek tűnik, amíg ki nem derül róla: lánya, Lea csupán vagyontárgy a számára, és üzleti alapon dönt a sorsáról.

A darab talán egyetlen rokonszenves szereplőjét, Leát életre keltő Czvikker Lilla kifejezően jeleníti meg a tiszta szívű lány naivitását, a vallásáról és identitásáról is lemondani kész szerelmes vágyakozását, a csalódásában egy szempillantást alatt asszonnyá idősödő teremtés sértettségét. Mészöly Anna Susánnája egyszerre hatalommal bíró és kiszolgáltatott, irányító és irányított.

Aki tehát megtekinti A kétfejű fenevadat Miskolcon, ambiciózus és bátor vállalkozás szemtanúja lehet, amely egyfelől bizonyítja, hogy Weöres Sándort nem kizárólag gyermekversek szerzőjeként lehet emlegetni, másfelől igazolja, hogy a kortárs színház képes a súlyos, tömény, nyomasztó darabokat is élővé, gondolatébresztővé és lélekig hatolóvá tenni.