Földönkívüliek, zombik, denevérek

A koronavírus-járvány megfékezése után borítékolhatóan sorra készülnek majd e rendkívüli időszakot feldolgozó mozgóképek szerte a világon. Az ilyen-olyan okból létrejövő globális krízis eleve kifogyhatatlan téma a forgatókönyvírók számára, mert többféle módon feldolgozható: a társadalmi folyamatok és szélsőséges reakciók tükrében; a fertőzéstől való félelem által gerjesztett (jogos) paranoia szempontjából; és a kényszerű bezártság, az ebből adódó izolációs szorongás szintén lehet mondjuk egy thriller vagy akár horror alapja. Az egész emberiséget érintő vészhelyzetek jelképként való szerepeltetése sem ritka, például amikor a kizsákmányolt természet hirtelen „bosszút áll”, és pillanatok alatt megszűnik a fogyasztói társadalom hamis komfortérzete, lefoszlik az emberekről a civilizáció vékony álcája. Az így elérkező végítélet szinte a kamera feltalálása óta foglalkoztatja a filmeseket.

Régimódi szorongások

Katasztrófafilmeknél gyakori, hogy az adott korszak aktuális „világfélelmei” állnak a középpontjukban, így árulkodó képet festenek arról, az egyes években-évtizedekben mitől tartottak legjobban az emberek. Az 1954-es japán Godzillát például a hirosimai atomtámadás ihlette, az óriásgyíkot a nukleáris sugárzás keltette életre. H. G. Wells Világok harca című regényének korai adaptációi szintén a korhangulatra reflektáltak. Orson Welles rádiójátékként dolgozta fel a második világháború hajnalán, a mai napig emlékezetes pánikot keltett az USA-ban, az 1953-as filmváltozatot pedig már a hidegháborútól való rettegés inspirálta. A történetben egyébként földönkívüliek támadják meg az emberiséget, inváziójuknak végül egy kizárólag őket elpusztító földi baktérium vet véget. Érdekes, hogy néhány évvel később az idegenek már nem ehhez hasonló módon, repülő csészealjakon érkeztek, a vírusok, baktériumok a külső megváltoztatása nélkül vették át az áldozat viselkedése felett az irányítást – ez egyértelműen a kommunizmus láthatatlan terjedésének allegóriája, amely téma leginkább A testrablók támadása 1956-os és 1978-as feldolgozásában, valamint a John Carpenter-féle A dologban (1981) érhető tetten. E korszakban született azért néhány apolitikusabb, általános világvége-vízió is, az egzisztenciális magányra fókuszáló Az utolsó ember a Földön című moziban (1964), illetve a Charlton Heston főszereplésével készült remake-jében (Ome­ga ember, 1971) egy rejtélyes, gyilkos kór következtében egyetlen férfi marad egészséges a bolygón, ő viszont folyamatosan menekül a rá vadászó fertőzöttek elől.

Holtak hajnala

Önmagában egy szabad szemmel nem látható vírusról persze nehéz volna izgalmasan beszélni a képek nyelvén, ezért logikus, hogy a fókusz mindig a két vagy négy lábon járó hordozójukra esik. De nemcsak ezért töretlen csaknem fél évszázada a zombifilmek sikere, hanem mert az élőhalottak megjelenése erős szimbólum, lényegében a bibliai apokalipszis inverze: Jézus a lélek halhatatlanságát ígéri, ez esetben azonban a test válik elpusztíthatatlanná.

A legkiválóbb alkotások nem is félnek e gondolat metaforikus használatától. George A. Romero stílusteremtő klasszikusa, Az élőhalottak éjszakája (1968) a vietnámi háborúra és a rasszizmusra reflektál. Folytatásában, A holtak hajnalában (1978) a kapitalizmus és a fogyasztói kultúra kritikája jelenik meg erőteljesen, hiszen a szereplők egy plázában barikádozzák el magukat a zombiseregek elől, az ezt követő A holtak napja (1985) pedig még erősebb állítást fogalmaz meg: szélsőséges helyzetben az ember olykor kegyetlenebb, gonoszabb, mint az ösztönösen kóborló zombik. Ez az alapállítása Danny Boyle rendezésének, a 28 nappal később című mozinak (2002) is, valamint az elmúlt évtized egyik legnépszerűbb televíziós sorozatának, a The Walking Deadnek. Utóbbiban egytucatnyi túlélő sorsát követhetjük a posztapokaliptikus világban, és hamar világossá válik: a „sétáló halottaknál” sokkal veszélyesebbek a társaikat folyamatosan kizsákmányolni és terrorizálni próbáló embercsoportok.

A zombifilmes műfajra általában jellemző, hogy sem a járvány elszabadulását, sem az esetleges ellenszer felkutatásáért tett kísérleteket nem taglalják, ehelyett rögtön a krízis kellős közepébe csöppenünk, amikor a szereplők már a puszta életben maradásért küzdenek. A kevés kivétel közé tartozik az egyébiránt részben Magyarországon forgatott (igaz, végül ezek a jelenetek mind kimaradtak) Z világháború (2013), amely az elejétől a végéig mutat be egy zombijárványt, szokatlanul pozitív befejezéssel. A Brad Pitt főszereplésével készült mozi sajnos nem ér fel az alapanyagul szolgáló Max Brooks-könyvhöz. A regény a társadalom szinte minden rétegéből megszólaltat valakit álinterjúk formájában, így mikroszkopikus részletességgel és hitelességgel ábrázolja a fiktív folyamatot – a filmben kevés hasonló törekvésre akad példa.

Más műfajban ugyan, de hasonló dramaturgia szerint épülnek fel azok az alkotások is, amelyekben az anyatermészet áll bosszút az azt kizsákmányoló emberiségen. A Hitchcock rendezte Madarakban (1963) egy üdülővárosra csapnak le a kétszárnyúak, Az állatok napjában (1977) viszont már a teljes helyi élővilág fellázad, majd egy maréknyi túrázóra támad. Lényegében ugyanez történik az ausztrál Véres hétvégében is (1978), Az esemény című film (2008) „főszereplői” pedig olyan fák, amelyek spórájukkal kényszerítenek öngyilkosságra.

Beteljesült jóslatok

A fent felsorolt szimbolikus munkák mellett csak nagyon kevés alkotó próbálkozott azzal, hogy egy elszabadult globális járványról viszonylag reális képet fessen. A legismertebb darab ezek közül a Dustin Hoffman főszereplésével készült Vírus (1995), amelyben egy afrikai eredetű kór terjed el Észak-Amerikában: a mindig nagyzoló Wolf­gang Petersen rendezőt azonban e mű dirigálásakor is jobban izgatta a hatásvadász hollywoodi tálalás, mint a viszonylagos valósághűség. Ellentétben Steven Soderbergh Fertőzésével (2011), amely bámulatos pontossággal és látnoki erővel jósolta meg a jelenleg tapasztalható eseményeket. A filmben a járvány a koronavírushoz hasonlóan Kínából, egy denevér által szabadul el, hamar bejárja a világot, cseppfertőzéssel terjed, majd sajnálatosan ismerős képsorok kíséretében láthatjuk a társadalmi pánikot, a kiépülő határzárakat, az álhírek terjedését, a kifosztott boltokat, a megbetegedéstől való rettegést és az ebből adódó önkéntes izolációt. A történetben fél évvel a vírus megjelenése után sikerül kifejleszteni az ellenszert, és helyreáll a béke – reméljük, a rendező ezen jóslata is beigazolódik majd a valóságban.