– Második alkalommal rendezik meg a fesztivált, mi a céljuk vele?

– Igazából ez a tizenvalahányadik alkalom, tavaly volt húsz éve, hogy megépült Sevillában Makovecz Imre legendás pavilonja a világkiállításon, amelynek zenéjét az építésszel jó barátságban lévő Kiss Ferenc szerezte – ő a művészeti vezetője is egyben ennek a programsorozatnak. Innen jött a fesztivál ötlete is, amely eredetileg kisebb művelődési házakban zajlott Budapesten, de aztán anyagi okokból elhalt, majd tavaly alakult újjá. Makovecz Imre sajnálatos halála és Lajkó Félix sikeres, Makovecz-épületekben adott turnéja sarkalltak minket arra, hogy érdemes egy teljes Kárpát-medencét érintő fesztiválban gondolkoznunk, bevonva a művész híres munkáit. Igyekeztünk eljutni olyan területekre is, ahol ugyan nem tervezett épületet, de akadnak más kapcsolódási pontok – mint Szabadka vagy Kassa, Európa kulturális fővárosa esetében. Egy helyszíneiben folyamatosan mozgó fesztiválról van tehát szó, terveink szerint a jövőben is nyolc-tíz településre igyekszünk eljutni. Örömünkre szolgál, hogy a kormány Makovecz épületeit kiemelten fogja kezelni, felújítja azokat, műemlékvédelem alá helyezi. Ezeket ugyanis folyamatosan ápolni kell, újrafesteni, hiszen élő szövetekről van szó, ahová kultúrát juttatni egyszerre kihívás és öröm.

– Mi adja a fő varázsát Makovecz épületeinek?

– Egy kisvárosban identitást adnak, az emberek mindennap használják őket, akár templomként, akár kiállítóhelyként. Az építész is úgy gondolta, hogy akkor van értelme az épületeinek, ha a közösség magáénak érzi és magáévá teszi azokat. Tavaly mások mellett a Lendván először játszó Muzsikás és a Dresch Quartet is elvarázsolódott a tértől. És bár általában a budapesti koncerttermek akusztikái számítanak etalonnak, bátran kijelenthető, hogy a Makovecz-terek méltán felveszik velük a versenyt, ha nem jobbak. Van egyfajta misztikumuk, beépültek a város szövetébe.

– Ki a fesztivál célközönsége?

– Tavaly körülbelül nyolcvanszázalékos telítettség volt jellemző a programokon, főként a harminc, negyven feletti értelmiség réteg látogatta ezeket. Nem is baj, ha nincs telt ház, mert fontos szempontunk, hogy ne kerüljünk a mennyiségi mutatók bűvkörébe, hiszen sokkal fontosabb a minőség. A válogatott fellépők, alkotók nívós szakmai múltja pedig garancia arra, hogy ez a fesztivál minőségi és rangos legyen, és ha csak ötven-száz embert szólítunk meg, az sem baj, mert azok legalább értékelik. Ez nem egy vásári szórakoztatás, ahol az ember eltapsolgat, hanem sokkal mélyebb gondolatokat, érzelmeket ébreszt. Kiemelt célunk, hogy különleges eseményeket hozzunk létre: először játszik majd együtt például Lajkó Félix és ifj. Balázs János zongorista, de a Dresch Quartet is rendhagyó koncertet ad majd. Fontos, hogy generáljuk a művészeket, merjenek új produkciókat létrehozni ebben a mai nehéz világban.

– A fesztivál elnevezése egy magyar mítoszról kapta a nevét. Ez is egy üzenet?

– Ez a régi legenda először Ipolyi Arnold írásában jelent meg, de Makovecz Imre is részletesen foglalkozott vele, hogy miért pont hét toronyról van benne szó, és azok merre vannak tájolva. József Attila szintén tudhatott róla, egyszer azt írta: „Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tüzelőfára.” A húsz évvel ezelőtti pavilon jellegzetessége volt egy beállított fa, amelynek úgy nyúltak az ég felé az ágai, mint a föld felé a gyökerei. Ez egy szimbólum: aki művészettel foglalkozik, annak is folyamatosan az a célja, hogy a fentet lecsapolja a földre.

– Mégis úgy véli, a jelenlegi szakrális és világi zene egyaránt az agymosást szolgálja.

– Már a közönség reakcióiból lehet következtetni arra, hogy egy adott zene mit szolgál: egy elmélyültebb koncert után például nem biztos, hogy tapsolnak, mert jobb csendben maradni, csendben maradni pedig már nagy szó manapság. Amikor a nézők ovációban törnek ki, az valamilyen szinten a direkt kiszolgálásukat jelenti. Ez nem is feltétlenül baj, csakhogy ennek a kettősségnek jelen kell lennie, szükség van az ellenpólusra elmélyültebb zenék formájában – a nálunk fellépő alkotók inkább ezt az utat járják. Lehetne hozni példákat olyan zenekarokra, amelyek szívesen fellépnének nálunk, de mégsem hívjuk őket, mert úgy éreztük, hogy túl kommerszek lettek.

– Például a Csík zenekar?

– Te mondtad ki, de igen. Az alkotó embereknek éreznie kell, hogy mikor mit kell prezentálni, és nem kell mindig maximálisan kiszolgálni a közönséget, mert nem ettől válik valaki művésszé. És ezért rendezzük a fesztivált, hogy segítsük ezeket az elmélyültebb zenekarokat. Persze ettől még nem baj, ha például egy népzenei együttes nagyobb közönséget próbál megszólítani, csak néha gondban vagyunk, kit hívjunk közülük, mert mindenkit elragadott a hév, hogy kísérletezzen és slágereket gyártson. Pedig, ők is tudják, hogy ez csak időszakosan működik, jelenleg a szinuszgörbe csúcsán vannak, de jön majd a lejtmenet. Miközben a Dresch Quartet, Lajkó Félix a saját útját járja, Kiss Ferenc egész életműve alatt modernül gondolkozott a népzenéről, a Muzsikás autentikus maradt, a Buda Folk Band pedig szintén egy saját, hiteles zenei világot épít. Ők a bizonyíték, hogy jobb egy egyenes, de járatlan úton végigmenni.

Német Dániel