Formabontó Tölgy és Tiszta őrület

Thália kedvelői jól tudják, hogy a színházban nincs két egyforma este. Egy darab előadásai akkor is különböznek egymástól, ha ugyanazon színpadi változathoz tartoznak. Az adott előadás intenzitása, dinamikája, hangulata, vagy éppen a közönség reakciója ugyanis még ebben az esetben sem pontosan ugyanolyan, mint az előző, vagy akár a következő estén.

Még inkább így van ez, ha a szereposztás menetrendszerűen változik, ráadásul az alkotói szándék következtében. A Szkéné Színház tavaly decemberi bemutatója, Tim Crouch Mondd, hogy tölgy (An Oak Tree) című drámája, Bodor Géza főszereplésével, Pásztor Edina rendezésében pontosan ilyen darab: két színésze közül csupán az egyik állandó. A másik egy beugró előadóművész, személye alkalomról alkalomra más, aki egy általános előzetes tájékoztatástól eltekintve semmit sem tud a szerepről, a karakterről, akit meg kell formálnia. Csak a színpadon ismerkedik meg mindkettővel, és ott helyben, a nézők előtt kezdi végezni a maga munkáját.

És hogy miről szól a mű? Nos, avégett, hogy a beugró biztosan csak az előadás során értesüljön a rá váró feladatokról, a hazai változat készítői azzal fordultak a sajtó munkatársaihoz, hogy a cselekményről lehetőleg semmit se áruljanak el a cikkeikben.

Így csupán az alaphelyzetet fedhetjük fel: egy hipnotizőr a hamarosan kezdődő műsora résztvevőjeként invitálja színpadra a beugró színészt, majd – kvázi rendezőként – instruálni kezdi. „Amikor azt mondom, aludj, újra szabad vagy!”, mondja neki például. A beugró színész által játszott karakterről aztán kiderül, hogy nem csupán benézett a kocsmába, ahol a hipnotizőr aznap este fellép, hanem…

Az eredetileg 2005-ben bemutatott darab leginkább a színpadi kifejezés lehetőségeit vizsgáló kísérletként fogható fel, és ez nem véletlen. Szerzője, Tim Crouch ugyanis kiábrándult a brit színház realizmusából, valamint abból, hogy az elhanyagolja, konkrétabban passzív befogadóvá teszi a nézőt.

A Mondd, hogy tölgy ezért meglehetősen sokat bíz a befogadóra. Olyannyira, hogy annak összbenyomása jórészt attól függ, mennyire volt képes elfogadni a darab formabontó koncepcióját, és mennyire volt képes belehelyezkedni, vagyis hagyni, hogy a mű hasson rá. A nézőnek tehát meg kell dolgoznia az élményeiért – és erőfeszítései révén bizonyos értelemben a darab társalkotójává válik.

Akik tehát lineáris történetet elmesélő és nyilvánvaló válaszokkal szolgáló előadásra vágynak, nem feltétlenül fognak tudni mit kezdeni a Mondd, hogy tölggyel. Ám akik nem félnek a bizonytalanságtól, és kedvelik, ha egy produkció inkább kérdéseket vet fel, mint feleletekkel szolgál, azok olykor nyugtalanító, olykor zavarba ejtő, de feszültséggel teli, erős darabnak találhatják.

A mű ugyanis a valóság és az illúzió viszonyát vizsgálja, ám végső soron a színházról és a színészmesterségről szól, és rámutat, milyen széles a radikális kísérleti színház eszköztára. Összességében tehát meglehetősen ambiciózus projekt, és alkalmas arra, hogy a szerző többi alkotása iránt is felkeltse a hazai közönség érdeklődését.

A Centrál novemberi bemutatója, a Tiszta őrület (Pure Madness) alapvetően más hangulatot, más élményeket kínál. A sajátságos humoráról és kiterjedt rajongótáborral övezett filmjeiről ismert Woody Allen egyfelvonásosa – amely egyébként ősbemutató, tehát máshol még nem vitték színre, csak Budapesten – egy nagy téttel bíró vacsora körül bonyolódik.

Sheila ugyanis elhatározta, hogy introvertált, félénk húgát, Fay-t összehozza a férje egyik barátjával, a jóképű és gazdag, ám párkapcsolati téren szintén ügyetlenül mozgó Richarddal. Mindkettejüket meghívja hát magukhoz, hogy néhány falat brie sajt és pár korty bor mellett megismerkedhessenek, és utána randizni kezdjenek – mármint reményei szerint.

Csakhogy Jake, a férj jelzi: volt feleségére, Boots-ra is számíthatnak az este folyamán, mert az asszony ki van borulva: jelenlegi párja legutóbbi veszekedésük hevében végezni akart vele. És az ex érkezése nem várt következményekkel jár: addig Fay és Richard között ígéretesen alakultak a dolgok, utána a fiatalember úgyszólván észre sem veszi Sheila húgát. Ez első körben Sheila és Boots szópárbajához vezet, de a konfliktus hálója gyorsan kibomlik és szétterül: Jake és Sheila is csörtébe kezd, ahogy Richard és Jake összeütközése sem marad el…

A Tiszta őrület olyan, mintha egy korosodó popsztár újra elkészítette volna azt az albumot, amellyel már jelentkezett egyszer vagy többször. Azaz: mintha Woody Allen áttekintette volna korábbi műveinek motívum- és problémakatalógusát, és az abban szereplő tételek felhasználásával hozta volna létre életműve e kései darabját – a sikerültebbekre jellemző ötletesség vagy érdemi újdonság hozzáadása nélkül.

Így Sheila szókimondó egyetemi tanár és politikai aktivista; Jake mérsékelten tehetséges író; Fay alacsony önértékelésű, szerencsétlen teremtés; Richard a maga alkotói identitását még meg nem talált, naiv és idealista – Bergmanért, Buñuelért, Dosztojevszkijért és persze Nietzsche-ért rajongó – fiatalember; míg Boots színésznői babérokra pályázó szexmunkás, aki egyszerűen képtelen észrevenni, mikor sok belőle.

Parti Nóra határozott, céltudatos asszonyként ábrázolja Sheilát, a nézőnek nem sok kétsége marad felőle, hogy odahaza ő hordja a nadrágot. Hevér Gábor alapvetően kedélyes figurává formálja Jake-et, jól érzékeltetve, hogy a karakter követő típus, tehát a nála határozottabb egyéniségek – értsd: a nála határozottabb nők – irányítják a sorsát.

Balla Eszter azzal együtt is kellemes benyomást nyújt Fay szerepében, hogy a karakter határozottan alulírt: már-már méltatlanul csekély szerep jut neki, pedig talán a darab leginkább szeretetéhes figurája. Szabó Kimmel Tamás alakításában Richard olykor egy jóllakott óvodásra emlékeztet. Martinovics Dorina lubickol a szexuálisan túlfűtött, érzelmileg instabil Boots szerepében, meggyőzve a nézőt arról, hogy ez a nő egy energiavámpír, egy két lábon járó tornádó, egy humán krízisgenerátor.

Aki tehát Allen mára legendássá vált, korábbi műveinek ismeretében ül be a Puskás Tamás rendezte előadásra, esetleg azokhoz méltó darabra vágyik, alighanem csalódik majd. Ám aki nem mozog annyira otthonosan Woodylandben, netán nincsenek különösebb elvárásai a Tiszta őrülettel szemben, jópár kacagással kísért, kellemes estét tölthet a Centrál Színházban, olyan párbeszédeket hallgatva, mint például „– Milyen furán működik az ember agya! – Már ha működik egyáltalán!”