Füstben forgó színészek, repkedő zenészek
A francia költő, Jacques Prévert és Marcel Carné filmrendező a II. világháború borzalmai elől az alkotásba menekültek, és egy észak-franciaországi erdőben megírták, majd leforgatták a XX. század egyik legfontosabb filmjét, a Szerelmek városát. A nagy Gatsby alkotócsapata – ifj. Vidnyánszky Attila rendező, Vecsei H. Miklós író, Kovács Adrián zeneszerző, Mester Dávid karmester és Pater Sparrow díszlettervező – a moziból kiindulva készítettek színpadi adaptációt, amit szeptember 4-én mutatnak be a Vígszínházban.
Az események középpontjában Garance, a gyönyörű színésznő áll, és négy férfi, akik mind szeretik: egy pantomimművész, egy színész, egy bűnöző és egy arisztokrata.
– Világjárvány közben, egy szinte háborús időszak után, maszkban és online, a legtragikusabb állapotunk legmélyén a Szerelmek városával, avagy a Paradicsom gyermekeivel kezdtünk el dolgozni – meséli a darabot rendező ifj. Vidnyánszky Attila. – A képzeletünket a film alkotói inspirálták, így vettük a bátorságot, és úgy átírtuk, fúrtuk és roncsoltuk a szöveget, hogy rá se lehet ismerni: valahol rímbe rágtuk, volt, hogy a színészekre bíztuk, szóval úgy játszottunk vele, mintha nézők szeme elé sosem kerülne. Most, hogy van fény a következő alagút előtt, megpróbálkoztunk a lehetetlennel. A célunk, hogy létrehozzunk ma, most úgy egy ősbemutatót, hogy semmi köze ne legyen a valósághoz, azaz ahhoz a valósághoz, ami olyannyira próbál fojtogatni mindnyájunkat. Ennek érdekében mindent bevetünk, szó szerint mindent, felforgatva a színházunk összes dolgozóját. Füstben forgunk és közben gyorsöltözünk, vérző színészek fölött zenészek repkednek és húzzák olyan hangosan, de olyan hangosan, hogy a szövegből most aztán tényleg egy szót sem lehet érteni. Persze van ellenpont is, csönd, sírás és művirág, meztelenség és trágárság, felgyújtunk pár embert és ellövünk minden jól ismert vígszínházi effektet: járművet, élőkamerát és bámulatos tapsrendet. Mindezt azért, hogy visszataláljunk önökhöz, magunkhoz, a színházhoz. Történetünk szereplői rajzfilmbe illő figurák, akik véresen komolyan veszik az életet. Nem lesz súlyos mondanivaló, semmiféle megoldás, szerelmesek és gyilkosok, színházigazgatók, utcaseprők és egy srác, Bábtiszt, a pantomimes, aki szavak nélkül próbálja elmondani az igazságot. Azt, amit most nem is lehet leírni, azt, ami minden igyekezetünk reményében a nézők képzeletében fog megszületni.
A Szerelmek városa helyszíne Párizs, ahol művészek, artisták, színészek és arisztokraták élik mindennapjaikat, keresik magukat és a másikat. Frederik Lömetrö (Wunderlich József), a szenvtelen színész bármit megtenne, hogy minden plakáton a saját nevét lássa. Jóbarátja, Bábtiszt (Gyöngyösi Zoltán), a pantomimművész pedig bármit megtenne, hogy a világtól elvonultan, de mégis a színpadon találhasson otthonra. A kapcsolatok igazságát és a tisztességet nem tudja összeegyeztetni a városi környezettel. Ez az örök vívódás a csendbe, és azon belül is a pantomim felé tereli, míg meg nem ismeri Gáránszt (Radnay Csilla). A titokzatos színésznő Bábtiszt és Frederik szíve mellett elcsavarja a szélhámos költő, Pier Fránszoá (Csapó Attila) és a gazdag Eduard gróf (Hirtling István) fejét is. És miközben zajlanak az események, a színpadon szinte végig szól a zene.
– Két fő zenei irányvonal viszi a drámát, amely a két fő helyszínhez kötődik: a Bűn utcájához és a színházhoz. Előbbi egy karneváli, sötét, egyszerre taszító és vonzó világ, utóbbi egy varázslatos, elérhetetlen, de mégis közeli, hívogató hely. A legfontosabb motívum a főhőst, Bábtisztot kísérő Hold-motívum, ami az ő teljes kívülállóságát húzza alá a világban. A darabot a zárt dalok mellett énekelt jelenetek, némajátékok alkotják, modern és klasszikus műfajok váltakozásában és találkozásában – emeli ki a zeneszerző Kovács Adrián.
A filmforgatókönyvet színpadra alkalmazó Vecsei H. Miklós szerint pedig Bábtiszt sorsa a mi sorsunk is.
– A legtöbb színdarabnak, amelyekkel eddig foglalkoztunk, volt egy jól követhető vezérgondolata vagy kérdése, amelyet alkotóként sorvezetőként használhattunk. A Szerelmek városa ennél összetettebb szerkezetű. Azt is mondhatnám, hogy nincs mondanivalója. Fájdalmasan igazul mutat be egy, a mai világban is jól felismerhető élethelyzetet és bizonyos kapcsolataink lehetetlenségét. Azt hiszem, sokan érzik ma úgy, hogy el vannak veszve. Kérdés, hogy a mai világban tudunk-e utat találni, vagy az elveszetteknek ma egy egészen új típusú világérzékelést kell felmutatni, ami humorral, feladással, mesével van tele. Ahogy az idén száz éve született Pilinszky írja Pont és haza című versében: „Az igazak homályban kóborolnak…” Ha jól sejtjük a darab igazságát, akkor Pilinszkyvel együtt fejezzük be e sort: „de épp ezért egyedül ők, az elveszettek találnak haza.”
