Gádor, falitéka, szemeskályha

Veszprém amellett, hogy a királynék városa, hiszen a település püspöke koronázta a mindenkori királynét, számtalan történelmi épülettel büszkélkedhet. Itt alapították meg például az első magyarországi püspökséget, és itt van hazánk egyik legősibb görög apácamonostora is, ahol az eredetileg miseruhának szánt koronázási palást is készült. Aztán persze ott a vár, Szent István és Gizella királyné szobrával, és nem utolsósorban Magyarország egyik leglátogatottabb vadasparkja, a Veszprémi Állatkert. De arról, hogy a város szívében, a Laczkó Dezső Múzeum szomszédságában, a monumentális kórház és a hatalmas egyetemi épület ölelésében vagy inkább takarásában egy tornácos parasztház bújik meg, már sokkal kevesebben tudnak. Pedig az 1935-ben átadott Bakonyi Ház a Dunántúl legkorábbi szabadtéri néprajzi múzeuma.

–  A külföldi mintákat követő úgynevezett skanzengondolat az 1920-as évektől irányította a figyelmet a népi építészet emlékeire, ennek a kezdeményezésnek egyik korai példája az óriási összefogással felépült Bakonyi Ház. Különlegessége, hogy ez nem áttelepített épület, mint ahogyan az általában a skanzeneknél szokás, hanem egy kicsiny bakonyi faluban, Öcsön található kisnemesi lakóház felnagyított változata A korabeli elképzelések szerint a teljes portát felhúzták volna a gazdasági épületekkel együtt, de a háború közbeszólt. A házat aztán egészen az 1950-es évek elejéig szükséglakásként használták, majd Vajkai Aurél etnográfus, múzeumőr tervei alapján református kisnemesi család stílusában rendezték be – mondja L. Karsai Hen­riett, a Laczkó Dezső Múzeum néprajzos muzeológusa.

Arról, hogy a házat valóban módosabb család lakta, már a boltíves kialakítású oszlopos egész tornác, vagy, ahogyan errefelé, a Közép-Dunántúlon nevezik, a gádor árulkodik. Innen nyílnak a hármas tagolású épület különböző helyiségei: egymás mögött, egy tengelyre felfűzve az utcára néz az első, úgynevezett tisztaszoba, majd középen a konyha, végül a hátsó szoba következik.

A Bakonyi Ház látogatói elsőként a szabad kéményes konyhába léphetnek be, melynek központja a hatalmas kenyérsütő kemence. Emellett két kisebb, egy kalács- és egy hússütő kemence is a háziasszony rendelkezésére állt, a fal mellett mindkét oldalon főzőpadka található, de innen nyílik a két lakószoba kályhájának tüzelőnyílása is. A jól felszerelt konyhában minden olyan edény és felszerelés látható, amelyre szükség lehetett a XIX. század végi mindennapokban: az égő fahasábok megtámasztását szolgáló tűzikutyától kezdve a lakodalmi főzőfazekakon és tálakon keresztül egészen a kenyérsütés eszközkészletéig.

–  Az egész házat, így a lakószobát is úgy rendeztük be, mintha egy háromgyermekes református kisnemesi család lakná, amely annyira azért nem módos, hogy szolgálókat tartson. Az persze elképzelhető, hogy van konyhai segítőjük, esetleg mosónőjük, hiszen látszik, hogy a gazdaasszonynak van ideje hímezni. Életvitelük azonban a hagyományos paraszti családétól lényegesen nem különbözik, a viszonylagos jólétre egyedül a mívesebb, gyönyörűen faragott bútorokból és a zöld mázas, csipkés koronás szemeskályhából következtethetünk – mesél L. Karsai Henriett, és szavai nyomán a kicsiny ház valóban megtelik élettel. Látjuk magunk előtt a kora nyári reggelen a mezőre induló férfit, aki, ha maga nem is végez kemény fizikai munkát, de irányítja a béreseit, és elképzeljük a kenyeret dagasztó, majd a bölcsőt ringató édesanyát, aki mellett a két nagyobb gyermek az állókában és a járókában vár türelmesen a sorára. A szoba fő helyén, az ajtóval szembeni sarokban kapott helyet a vendégfogadó tér, a sarokpad és a kenyértartó fiókkal ellátott asztal, rajta egy dísztállal, dohánytartóval és dohányzacskóval, valamint a legfontosabb fűszerek tárolására szánt fűszertartó rekonstrukciójával. A helyiség egyik ékessége a szépen bevetett, dunnákkal és XVIII–XIX. századi hímzett párnahajakkal magasra tornyozott ágy, a családfő privilégiumának számító gondolkodószék, illetve a kelengyésláda, felette az értékek tárolására szolgáló falitékával.

Az igazi meglepetés azonban a hátsó szobában ér bennünket. Ott ugyanis a klasszikus berendezés helyett egy formabontó kiállítás, az Időtlen idők?! várja a vendégeket. A tárlat rengeteg „évszámos” tárgy bemutatásával arra hívja fel a figyelmet, hogy bár hajlamosak vagyunk a népi kultúrát időtlennek, öröktől fogva létezőnek tekinteni, igenis párhuzamba állítható a világtörténeti eseményekkel.

Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy egy tájházat az év legjobbjának válasszanak, az elismeréshez nagyon komoly és összetett szempontrendszernek kell megfelelni. A múzeumszakmai és látogatóbarát kívánalmak mellett fontos az is, hogy az adott tájház mennyire játszik meghatározó szerepet egy közösség életében, illetve hogy tartanak-e olyan múzeumpedagógiai foglalkozásokat, ahol élményszerűen lehet megismerni múltunkat, örökségünket.

–  Az ilyen jellegű programjainkat az életkori sajátosságokat figyelembe véve állítottuk össze, így az óvodásoktól a középiskolásokig várunk mindenkit, de nem tárlatvezetéssel, hanem irányított kérdésekkel és interaktív feladatokkal. Különösen figyeltünk arra, hogy olyan foglalkozásokat is szervezzünk, amelyek jól illeszkednek az általános iskolai ötödik és hatodik osztály hon- és népismeret tantárgyához, így a száraz tananyagot életszerűvé tegyük a gyerekek számára – mondja Király András múzeumpedagógus. – Egy pályázat segítségével nagyon sok népi játékot sikerült beszereznünk, de van kézimalmunk is, amellyel a legkisebbek is megőrölhetik a saját búzájukat, miközben észrevétlenül megismerkedhetnek a kenyérsütés folyamatával.

A Bakonyi Ház környékén ezenfelül etnobotanikai oktatókertet is kialakítottak, ahol a Bakony és a Balaton-felvidék termesztett és vadon élő jellegzetes növényei mellett még számos különlegesség helyet kapott. Érdekességként megtudhatjuk például, hogy míg a som vagy a vadsóska elsősorban tápláléknövény volt, a varjúhájat és a berkenyét pedig gyógyászati céllal gyűjtötték, addig a dáliát és a pünkösdi rózsát a parasztkertekbe ültették.