Gepárdok a promenádon

A XIX. század első évtizedeiben járunk, Kazinczy nyelvújítási mozgalma, Széchenyi István egyre aktívabbá váló társadalmi-politikai szerepvállalása idején. Az ország ébredezik, a nemzeti kultúra virágot bont, dübörög a reformkor: mindezt jól ismerjük a történelemkönyvek lapjairól. A jelentős események sodrától kissé távolabb azonban az emberek élték hétköznapi életüket, és ha idejük engedte, néhanapján szórakozni is kiruccantak. A dúsan omló szoknyákba, fűzőbe préselt, napernyővel felszerelkezett elegáns dámákat, peckesen sétáló urakat, a szurtos, mezítlábas szájtátikat egyformán megborzongatták és lenyűgözték a mutatványosok bódéiban vagy a színházi színpadon látott különleges produkciók. Hogy min ámult a nép a reformkori Pesten? Arról a Show és business Pest-Budán: kötéljárók, önmozgányok és más világszámok című tárlata mesél Molnár Dávid színháztörténésznek, valamint Teller Katalinnak, az ELTE-BTK esztétika tanszéke docensének, a kiállítás kurátorainak jóvoltából.

Kétszáz évvel ezelőtt szórakoztatóiparról még nem lehet beszélni – szórakozás volt ugyan, ám tömegeket iparszerűen kiszolgáló, intézményesített formába még nem szerveződött. Az emberi természet persze semmit sem változott: az átlagon felüli ügyességet, az érzékelést becsapó virtuóz trükköket, az egzotikus állatokat épp olyan élvezettel vegyes borzongással vizslatta a közönség, mint a manapság. Egyébként a műsorok népszerűsítése sem állt távol a mai megoldásoktól: sokszor a korszak hírességeit citálták példaként, ha nekik tetszett az előadás, hát érdemes is megnézni! A tárlat többek közt korabeli újságcikkekből, plakátokból, hirdetésekből, illusztrációkból rekonstruálta a társadalom különutasainak, a herkulesi izomzatú erőembereknek, ördögi ügyességű mágusoknak és állatszelídítőknek e furcsa, idegen, de mégis oly izgalmas világát.

Elámul a császári pár

Fabódén keresztül lépünk át a kétszáz évvel ezelőtti külvárosi mutatványosok, a cirkusz kezdetleges világát idéző terekbe – a cirkusz szó egyébként ekkor még nem létezett, helyette a lovarkör volt használatban. Olyannyira, hogy Pesten 1855-ben, a Beleznay-kert környékén nyílt meg az első Naudmann-féle fűthető facirkusz, Wulff Ede városligeti nagycirkuszának megépítésére azonban még 1889-ig várni kellett.

Népszerű szórakozás volt ekkortájt hecceldébe látogatni. 1787-ben Pest külvárosában nyitottak – egészen pontosan a mai Szent István-bazilika helyén – kétezer férőhelyes Heccszínházat állatviadalok számára. Bár tűzveszélyességi okokból gyorsan bezárták, a külvárosi pincékben, eldugott helyeken tovább folytak a kakas- és kutyaviadalok – az ezeket betiltó első állatvédelmi törvény 1879-ben született meg. A hecceldéknél némileg békésebb szórakozást ígért a menazséria, vagyis az állatsereglet: a németalföldi Herman van Aken 1826-ban és 1833-ban is felvonultatta egzotikus állatait a pesti Duna-parton. A kiállítás egyik falát Warschag Jakab óriá­sira nagyított grafikája borítja be, a rajz eredetije 1834-ben készült: „Herman van Aken bebizonyítja, hogy a szellem teljhatalmat gyakorol valamennyi égöv állatvilága felett, nyilvánosan bizonyíttatott Pesten.” E szenzációhajhász cím arról is árulkodik, hogy Európának ekkortájt még nem voltak mély ismeretei az élővilágról, a zoológia tudománya csak jóval ezután indult fejlődésnek.

Aken halála után a busás haszonnal kecsegtető menazsériát Gottlieb Christian Kreutzberg vásárolta meg, aki afféle exhibicionista hajlamú showmanként népszerűsítette vállalkozását: az állatok mestereként tüntette fel magát, műsorfüzetet készíttetett, a drámai hatás fontosságát felismerve nőket is alkalmazott oroszlánszelídítőként, Boroszlóban pedig nem volt rest gepárdjaival föl-le sétálgatni az utcán. Bemutatóját 1854-ben Pesten az uralkodói pár, Ferenc József császár és felesége, Erzsébet is megtekintette.

E ma már egészen elképesztő ötletnek tűnő vállalkozásoknak össztársadalmi szinten volt némi hozadékuk, ugyanis hozzájárultak a természettudományos érdeklődés felkeltéséhez. A vendégszereplő menazsériák egy-egy elpusztult példányát a Nemzeti Múzeum megszerezte a gyűjteménye számára, az 1866-ban megnyílt városligeti Állatkertben pedig – immár intézményes keretek között – szórakoztató ismeretterjesztést, azaz biológiai témájú bemutatókat is tartottak. 

Albínók, törpék, óriások

A belső teremben a reformkori úri szalonok és színházak világa jelenik meg, a borzongást és a kíváncsisággal vegyes csodálatot éppúgy átélhette itt a nagyérdemű, mint amikor a külvárosi deszkaépítmények mutatványosait bámulta. Népszerűek voltak Phineas Barnum európai kollégáinak műsorai – az amerikai Barnum újságíró, üzletember, hivatásos kápráztató volt, aki az extrém külsejű torzszülöttek bemutatásával szédítő vagyonra tett szert –, a rémségek cirkuszával sokan turnéztak az öreg kontinensen. A műsorokban sziámi ikrek, törpék és óriások, szakállas asszonyok vagy albínók is megjelentek – az óriás Drasal fellépésről Jankó János karikatúrát is készített 1864-ben. Az akkor érdekesnek, ma már azonban végtelenül szomorúnak tűnő történet talán a közép-amerikai Máximo és Bartoláé, a mikrokefália rendellenességével született gyerekeké, akiket tízéves koruk körül kezdtek pénzért mutogatni: Pestre J. M. Morris kíséretében érkeztek 1856-ban. Morris hangzatos történetet kerekített Máximo és Bartola köré, akik e mese szerint egy kihalóban lévő azték törzs utolsó sarjai. Az utolsó híradás 1867-ből maradt fenn róluk, mikor Morris látványos esküvőt rendezett számukra Londonban, persze a színjáték részeként.

A korabeli cirkuszosok tudományos ismeretterjesztés ürügyén színes bőrűeket is felvonultattak a nagyközönség előtt – a korszak Európa-centrikus világképe a gyarmatokról származó embereket alacsonyabb rendűnek tartotta, így az emberi méltóság kérdése fel sem merült. Mindez persze nem jelentette azt, hogy Európa ne fordult volna egyre fokozódó érdeklődéssel az egzotikus világok felé. Az 1860-as évek végén japán artistacsoport érkezett a Monarchia területére, a „japáni sárkány-társaság” főként akrobatikus elemekkel tarkított pesti fellépése a kezdeti halvány érdeklődés után végül telt házzal és ráadásokkal ért véget. 

Úri szemfényvesztők

A műszaki és technikai újdonságok szintén népszerű látványosságnak számítottak. A pesti közönség csodálhatta a hőlégballon, a lábcsónak, a mechanikus bábok, vagyis az önmozgányok csodálatos működését – ez utóbbiakat Vörösmarty Mihály csodabáb-gépelyeknek nevezte. A reformkori mechanikus bábok rekonstruált változatát, egy artistabábot mi is megmozgathatunk a kiállításon. Néhány technikai újítás, mint a mozgás illúzióját keltő ködfátyolképek vagy a háromdimenziós hatást keltő kozmoráma is különleges élményt jelentett a korabeli nézőközönségnek, nem beszélve arról, hogy e műszaki szenzációk túlmutattak önmagukon, hiszen apró kémlelőnyíláson bekukucskálva egzotikus tájakat, például szfinxek őrizte piramisokat is lehetett látni. Egy kicsit kitárult a világ. 

Aztán ott voltak a korszak mágusai, akik közül néhányan valódi sztárrá váltak, mint például Ludwig Döbler és kortársa, Bartolomeo Bosco, olyannyira, hogy nevük a köznyelv részévé vált. Ha egy politikus sikkasztás gyanújába keveredett, a korabeli közvélemény szerint a csirkefogó á la Bosco vagy á la Döbler módra tüntette el az összeget. Bosco volt talán az első szó szoros értelemben vett művész: nem becsapni akarta a közönséget, ködösítve és misztifikálva saját mutatványait, hanem a minőségi szórakoztatásra törekedett. A korabeli újságcikkek megemlítették, a leghatásosabbak a magánszalonokban bemutatott trükkjei voltak, ezekben buzgón művelte a befolyásolás művészetét, valószínűleg nem volt híján a kellő pszichológiai érzéknek. Nem csoda, ha igazi terepének a mikromágiát, vagyis a néző közvetlen közelében, apró kellékekkel bemutatott trükköket tartotta. Bosco egyik híres műsorszámával 1846 márciusában a pesti kör lakomáján, majd József nádor családja előtt is fellépett. Ezt a valóban szakállas kártyatrükköt Kelle Botond segítségével rekonstruálták a kiállítás rendezői: videófelvételen láthatjuk a több mint másfél évszázados mutatványt, és ámulhatunk azon, amit annak idején a leginkább díjazott a pesti publikum.