– Mesének kicsit erős. Korán érett?

– Ötéves koromban már elég jól rajzoltam amellett, hogy tudtam írni-olvasni, de apám nagyon jó érzékkel nem erőltette ezt a dolgot, így 16 éves koromig egész mással foglalkoztam, sportoltam, matematika tagozatra jártam és csak úgy szőrmentén rajzolgattam. Közeledni érezve az érettségit, el kellett gondolkoznom, hogyan tovább. Apámnak volt néhány szobrász haverja, akikkel gyakran összejártunk, és nekem megtetszett a kőfaragás és más szoborkészítési technikák – valójában az anyaggal való foglalkozás vonzott nagyon. Így kötöttem ki a szobrászat mellett. Emiatt is érzem, hogy ez a legszebb foglalkozás a világon. Persze a sajátjáról nyilván mindenki ezt gondolja.

– Nem ez a természetes?

– Igen, de ha kívülről próbálom nézni, az enyém akkor is megállja a helyét. Mert ez először is alkotómunka, tehát olyasmi születik meg bennem, ami csak bennem születhet meg a világon, hiszen minden ember lelke más. És miután kigondoltam, meg kell valósítanom. A megmintázása, a bronzba öntése vagy kőbe faragása kézi munkát kíván, ami így együtt nagyon egészséges, kiegyensúlyozott dolog.

– Miért ment ki Franciaországba?

– Mindig is fogékony voltam a francia kultúrára. Nem voltam már nagyon fiatal, amikor elindultam tizenhárom évvel ezelőtt, 35 éves koromban. Egy genfi alapítvány meghívására mentem ki, először Svájcba, később tovább Franciaországba, mert megtetszett ez az életforma. Amikor már egy-két éve kalandoztam Nyugat-Európában, megkaptam Magyarországról egy évre az Eötvös-ösztöndíjat, ez éppen tíz éve volt, azóta javarészt Párizsban élek. Szívtam az ottani levegőt, alkottam, és igyekeztem, hogy úgy mondjam, forgalomba kerülni a művészeti közéletben.

– Hogy sikerült?

– Közepesen. Ez nem is rossz, azt jelenti, hogy megismertek, tudtam eladni szobrokat, amivel nagyon sok francia kollégám nem dicsekedhet. Idegen kulturális és nyelvi környezetben lenni azért is érdekes egy művész számára, mert állandó riadókészültségben tartja a szellemét. Ez pedig jót tesz az alkotótevékenységnek, bár egy idő után fárasztó lehet.

– Az idő múltával nem csökken ez a feszültség?

– Nem, inkább súlyosbodik.

– Miben különbözik az ottani művészeti élet az itthonitól?

– Itthon van néhány szekértábor, amelyek stílus, sőt ideológia, hogy ne mondjam, politika mentén válnak el egymástól, és attól függően, hogy éppen ki tette be hamarabb a lábát az ajtórésbe, nyírja egyik a másikat, aztán fordítva. Ennek a nagy háborúskodásnak részben az is oka, hogy Franciaországgal szemben Magyarország közepes ország lévén, kevesebb a fizetőképes kereslet, hogy ilyen piaci kifejezést használjak. A rendszerváltás előtt működött az állami mecenatúra, minden városnak és megyének volt kötelezően elköltendő kerete, amit jórészt köztéri szobrokra szántak, emiatt aztán a szobrászok arattak. Ha az ember végigment egy megyeszékhely főutcáján, itt egy költő szobrot látott, ott egy napba néző anyát vagy egy munkásmozgalmi emlékművet és így tovább, százméterenként volt valami. Franciaországban minden jó művészetnek van esélye az érvényesülésre. Persze vannak divatos irányzatok, ezeket jobban futtatják a piacon, mert sajnos elég erős a sznobizmus.

– Hogyan tud megélni?

– A francia minimálbért kerestem meg az elmúlt években, ami elég jónak számít, mert ottani viszonylatban a művészek körülbelül 10 százaléka mondhatja ezt el magáról. Ugyanakkor van 5 százalék, aki úgy él, mint a császár, a többiek vagy állásban vannak, vagy jól házasodtak. Volt egy jó író, akit én nagyon szerettem, személyesen is ismertem, Tatay Sándor, manapság nem nagyon emlegetik. Olvastam az önéletrajzát. A harmincas években bejárta Európát üres zsebbel, és ahogy írja, akkor jött rá, hogy Európában nem lehet éhen halni. És tényleg így van. Párizs XIV. kerületében van egy negyed, amelyet Montparnasse-nak hívnak, tehát Parnasszus-hegynek, ami sík terület persze, csak az ott nagy számban tenyésző művészek miatt nevezték el így, minden évben rendez kiállításokat. A múltkor én is kapok egy körlevelet a polgármestertől, hogy menjek, állítsak ki a kerület évi Szalonján, de felhívják a figyelmemet, hogy minden művész csak egy művet vihet, és csak az első kétszázötvennek a jelentkezését tudják elfogadni. Ebből körülbelül sejteni lehet, milyen sűrűséggel élnek ott alkotók, és más kerületekben is csak egy kicsit kisebb az egy párizsira jutó művészek száma. Természetesen a sűrűség nem abból adódik, hogy Párizs feleakkora, mint Budapest, és ugyanannyian lakják.

– Érzek némi zaklatottságot a munkáiban, hogy finom legyek.

– Ha bármilyen konfliktusom adódik az életben, először mindig magamba nézek, hogy ott mi nincs rendben, és mindig fölfedezek valamit. Rengeteg minden él az emberben, amin lehet javítani, egy művész lelke pedig óriási tárház, tele jóval, rosszal, és ezek között hatalmas küzdelem folyik. Ha az én szobraimat valaki meglátja, vagy elájul tőlük, hogy milyen jók, vagy elborzad. Olyan is volt már, aki azt mondta, hogy az ördöggel cimborálok, attól ilyenek.

– Az alkotás egy világ létrehozása. Ennek a világnak a törvényeit a művész szabja meg, természetesen alávetve magasabb törvényeknek. Az ön világait nézve az az érzésem, mintha szétfeszítenék őket az erők, mindig kifelé irányulnak, mintha széjjel akarnának robbanni.

– Sohasem úgy készítek szobrot, hogy valamit szeretnék elmondani, vagy kifejezni, hanem valamiféle inger ébred bennem, bár ez sem jó kifejezés, inkább azt mondanám, hogy valami ki akar bújni. Önmagát formázza a szobor, én csak kivitelezem. Tehát minden, amit bármelyik szobromról mondani tudok, mindig utólag, már az elkészítése után jutott eszembe. Ami igazán érdekel, az az, hogy az ember véges, bármilyen szempontból nézzük, a világ pedig végtelen. Ennek a kettőnek a találkozása az a tény, hogy az ember benne él a világban, a természetben: a végesnek és a végtelennek az összeérése. Ez mozgat valójában. Úgy érzem, hogy a szobraim ezen a határon állnak. De az én szememben az igazi művészet sem más, mint lavírozás ezen a határon. Át nem lehet lépni, de odaáll az ember a szélére és átnéz. Nincs még egy emberi tevékenység, amely erre képes lenne, a tudomány sem. Talán még a matematika próbálkozik, de távolról sem így. Van jó néhány szobrom, amelyet ha valaki először lát meg, vagy az jut eszébe, hogy ez valamilyen inka hatásra született, vagy japánt mond, esetleg eszkimót, de mindig valamilyen Európán kívüli kultúrára gondol. Ez tetszik.

– Nekem a törzsi művészet jutna eszembe például erről a szoborról. De nem a hatását érzem rajta, hanem inkább egy szellemiséghez való közelséget.

– Ez nagyon jó megállapítás. Szívem csücske az óceániai művészet. Úgy is mondhatnám, hogy a primitív művészet a szó eredeti értelmében, tehát hogy elsődleges. Talán azért is, mert ami a világban történik, az néha nagyon lesújt. Mindenekelőtt a globalizáció. Ezzel szemben az ottani kultúra, az ottani szellemiség az, amiben még érzem az eredetet, a romlatlan kezdetet. Ugyanakkor a bennem lévő démonokat, amelyek minden művészt üldöznek, ezekkel a szobrokkal mint varázslatokkal, megszelídítem. Ahogyan a törzsi szertartások teszik. De ezt mindig csak utólag gondolom róluk, amikor már készen vannak, mindig akkor esik le a tantusz. Megjelennek rajtuk a brutális erő nyomai, a tragikum, ugyanakkor az irónia is, egészen a burleszkig elmenően. Ennek itt például kettőnél több szeme van, a csigolyái a hasán vannak, a bordái meg a lába között, ha emberi figurához akarjuk hasonlítani. Bár a természetben található különféle elemekből áll össze, azért emberi karaktert formáz. Sajnos azt, amit a mai világról érzek, nem tudom máshogy kifejezni. Készítettem én szép aktokat is kezdő koromban, de ma már emberi figurában nem tudnám elmondani, ami bennem él. Különben nagyon érdekes, hogy egyszer Genfben egy galéria tulajdonosnője azt mondta, ahogy nézi a szobraimat, az a benyomása, hogy tipikusan magyar. Tehát ugyanazt idézi fel benne, amit a magyarok, habár ezek nyilván felszínes benyomások, de azért lehetnek pontosak. Robbanékonyság van bennük, mégis valahogy kézben van tartva ez az erő, van bennük irónia és önirónia. Azt már csak én teszem hozzá, kicsit szerénytelenül, hogy nekem erről Miró jut eszembe, a katalán festő, aki sohasem ábrázol bikaviadalokat, mégis ordít a műveiről a hovatartozása.

– Milyenek a franciák?

– Nagyon kellemes emberek. Ha az ottani átlagember intelligenciáját hasonlítom össze az itteni átlaggal, a magyar jobb. De mivel ők nagyobb nemzet, több a kiemelkedő szellem – természetesen a tök sötét is több -, és ezekkel a kiemelkedő emberekkel élmény együtt lenni. A másik, hogy ott politikától függetlenül valódi polgári világ él. A francia ember tisztában van a jogaival és a kötelességeivel, és a kettőt nem keveri össze. Nem tartja bocsánatos bűnnek az ügyeskedést, a sikkasztást. A francia börtönöket belülről ismeri jó néhány miniszter, polgármester. A polgári létnek semmi köze a pénztárcához, az gondolkodásmódot, magatartást jelent.

– Lásd az ötvenes években tervszerűen lepusztított magyar középosztályt, az oda sorolható családok szegényen is középosztályiak maradtak.

– Ebből is látszik, hogy a polgári gondolkodás milyen nagy erő egy társadalomban, ráadásul ott még a háború és az ötvenes évek okozta törés sem volt, mint nálunk. A franciákról én csak jót tudok mondani. Azt szokták kritikaként felhozni ellenük, hogy önzők, nagyképűek és lenéznek másokat. Ebben van igazság. Abból fakad, hogy valami megmagyarázhatatlan okból azt hiszik, hogy Franciaország a világ közepe, és ezen belül is minden francia azt hiszi magáról, hogy ő személyesen Franciaország közepe. Például a tévében nézek egy vetélkedőt – ott is vannak, csak nem ilyen idióták, hanem szellemesek -, és mondjuk egy földrajzi kérdés jön, hogy mi Svédország fővárosa, akkor a „legműveltebb” versenyző azt válaszolja, hogy Koppenhága. Mire a zsűri óvatosan megjegyzi, hogy nem, nem, de majdnem. Erre persze hatalmas nevetés, de elnéző nevetés, mert hát ó, Svédország, hát hol van az, a világ végén, azt nem kell tudni. Tehát az ő számukra mintha nem is létezne az, ami Franciaországon kívül van. És most nem viccelek, tényleg így gondolkozik az átlag. Ezen mosolyog az ember, de ha el tudja fogadni, nagyon kedves, barátságos emberekre talál bennük. Különben az északinak és a délinek egy különös keveréke. Karikaturisztikusan leegyszerűsítve mondjuk, az északi a fegyelem, a szigorúság, a ridegség, a lelkiismeretesség, a dél pedig a lazaság, a súlytalan élet. Ezt a kettősséget mindenkiben érezni.

– Talán lehet ennek magyarázata az, hogy a barokk korban volt utoljára nagy az európai ember, akkor volt utoljára egységes Európa nem csak művészettörténeti szempontból, és abban a korszakban ők voltak a csúcson. Tehát mondhatjuk, hogy az utolsó emlékük a nagyságról önmaguk.

– Biztos, hogy erről van szó, a forradalom előtti Franciaország emlékéről. Lelkileg egyszerűen úgy maradtak. A középkor óta hatalmasat alkottak az élet minden területén. A forradalom után a kultúrában még folytatódott ez, beleértve ebbe a tudományt és a technikát is, a világpolitikában azonban meggyengültek. Egyébként szerintem elég rossz politikusok, éppen a nagy önszeretetük következtében.

– Trianon miatt gyakran lehet velük szembeni ellenérzésekkel találkozni. Mit gondol erről?

– Azt, hogy ez akár tünetnek is tekinthető. Szerintem a gyengék menedéke a kívülre mutogatás baj esetén. Bár Trianon akkora gaztett volt, hogy talán nincs is párja, mégis úgy érzem, fontosabb, hogy magunkba nézzünk ilyenkor. Ha a magyar ember nem azonosul a Kun Béla félékkel, milyen alapon azonosítja a franciákat a szocialista Clémenceau-val és társaságával? Ha létezik egy magyar legendárium, ne ilyen kisstílű gyűlölködések szerepeljenek benne, hanem pozitív dolgok. A hun-magyar folytonosságtól kezdve számos olyan korszak, amikor mi tettünk nagy dolgokat. Bőven van miből válogatni.