Zeneszerző és karmester szerencsés találkozása ez a mű. A régi zene elkötelezettjeként ismert Vashegyi György karmester és Gyöngyösi Levente zeneszerző tíz éve ismerkedett meg egymással a Zeneakadémián, és a tanár-diák viszony hamarosan barátsággá mélyült. A gólyakalifa tervéről két évvel később beszélgettek először, ekkor a dirigens megígérte, vezényelni fogja Gyöngyösi diplomakoncertjét. Ennek keretében került sor a darab első felvonásának ősbemutatójára 1999 tavaszán, majd egy évre rá, a Millenniumi Operapályázat okán kétfelvonásossá kiegészített mű premierjére természetesen Vashegyi zenei irányításával, aki ekkor vezényelt először kortárs zenét. Gyöngyösi az operapályázaton második díjat szerzett, de a dalszínház akkor nem vállalkozott a bemutatására, így a színházi ősbemutatóra csak most kerülhetett sor.

A gólyakalifa, Babits Mihály kisregénye szenzáció volt a maga idejében, a Nyugat külön számában közölte. Témája ma is aktuális. A főhős, Tábori Elemér a gazdag, szecessziós századelő idején jómódú polgári családban éli egy reményteli ifjú színes életét. Csupán álmai zavarják, amelyekben egy másik, sötétebb világ jelenik meg egyre valóságosabban, benne egy szerencsétlen sorsú inas, saját rosszabbik énje, elnyomott, ezért gonoszabb önmaga. Gyöngyösi hőse saját álombéli másában találja meg élete nagy sárkányát, amelyet képtelen megszelídíteni, megtörni. Elpusztítani pedig csak saját magával együtt lehet. Sorsának üzenete ma is aktuális a mindennapi sárkányainkkal harcban álló, szenvedő embereknek.

A jól énekelhető, költői dialógusokat író librettista, Balla Zsófia ezt a kettősséget két személlyel tükrözteti a színpadon. A fiatal Sólyom-Nagy Máté kiválóan ábrázolja a zavart lelkű fiatalembert, stílusával is érzékeltetni tudja szerepének lelki kettősségét. Alteregója, Ambrus Ákos hűen ábrázolja az inas kiszolgáltatottságát, a lelencházi kamasz megalázó lenézettségét, ám az ő játéka több drámaiságot is kifejezhetne. A népes szereplőgárda teljesítményét a színház rutinos és fiatal művészeinek szerencsés ötvözete teszi egységessé. Közülük a Mestert játszó, minden ízében színpadra termett Tóth János, az örömlányt alakító, energikus Szolnoki Apollónia és az intrikus fősegédet megszólaltató Gavodi Zoltán alakítása emelkedik ki, ám az erősen megkérdőjelezhető, hogy kontratenor-magassággal eredményes lehet-e a Mesterné elcsábítása. Gerderits Ferenc gondolása pedig szárnyaló itáliai belcanto-áriát kapott a komponistától.

A pályája kezdetén álló, szintén fiatal rendező, Harangi Mária egyszerű, érthető eszközökkel bontja ki a szereplőkben lezajló drámai folyamatokat. Első önálló rendezése több, mint biztató.

Vashegyi György karmesternek érezhetően szívügye az eleven, sodró erejű, drámai muzsika megszólaltatása. Zenekara olykor egy kicsit hangos, de egységes és hibátlan. Bár öt éve találkozott először a kortárs zenével, oly értően bontja ki a gyönyörű muzsika dallamait, mintha világ életében a jelenkori zene lenne az igazi szakterülete. A gyönyörű zárókórus Szabó Sipos Máté munkáját dicséri, a mának szóló üzenetként is értelmezhető:

„Ne mondj le semmiről, semmiről. / Sok vad álom a sors: életet sarjaszt, halált hoz. De ébredj, nőj föl, érj föl az álmaidhoz.”