Hirdetés

– Egy rövid tanodai kitérőt leszámítva eddigi pályafutása alatt nem sok köze volt a musicalhez, a Zeneakadémia elvégzése óta csak operákban láthatta a közönség. Mit szólt a felkéréshez?

– Pár hónapja történt, amikor Kero megkeresett telefonon, hogy volna-e kedvem a Dada szerepéhez ebben a rendhagyó előadásban. Nagyon megörültem, mert régen nem beszéltünk, és meglepődtem, mert épp egy musicalszereppel kínált meg. A mi szakmai múltunk kizárólag az opera műfajához kötődött. Kértem egy kis gondolkodási időt, őszintén megvallva kétségeim voltak, egyáltalán alkalmas vagyok-e ilyesmire, működhet-e a hangom ebben az operától merőben eltérő közegben.

– Pedig a laikus úgy képzeli, a műfaji hierarchia csúcsán éppen az opera áll, vagyis aki ebben profi, az összes többiben is megállja a helyét.

– Azért nem ilyen egyszerű a dolog. Teljesen más az operai hangképzés, mint a musicalben használatos. Ami nekem igazi feladat, hogy megtaláljam azt a köztes mezsgyét, ami a musical műfajának jegyeit megtartja, mégis a saját hangomon énekeljek. Az operett ebből a szempontból közelebb áll az operához, bár ott meg az a nehézség, hogy rengeteget kell táncolni éneklés közben. Ez az operistáknak kihívás, mert mi viszonylag ritkán cigánykerekezünk a színpadon. Mondjuk nekem ez sincs ellenemre, hiszen a Zeneakadémián Kovalik Balázs volt a mesterem, aki mindig nagy fizikai jelenlétet követelt az énekeseitől. Ugrottunk ki ablakon másfél emeletről, csúsztunk porban, sárban, mindezt boldogan és büszkén, mert tudtuk, hogy mindenre képesek vagyunk. Ezért gondoltam, hogy talán megbirkózom ezzel a szereppel is.

– Annál is inkább, mert ez a Dada inkább egy francia nevelőnőhöz hasonlít, mintsem egy tenyeres-talpas paraszt­asszonyhoz, és talán ez a jellege is közelebb áll az opera világához.

– A mi Dadánk egy negyvenes nő, aki Rómeóékhoz képest „öreg” ugyan, de az apró sutaságai ellenére is tele van életkedvvel, olykor szerethetően komikus, máskor incselkedő, vérbő és szenvedélyes. De a számomra legfontosabb tulajdonsága, hogy mélyen és igazul szereti Júliát, anyja helyett anyjaként védelmezi, és tűzön-vízen át, érdek nélkül segíti. Nekem is van egy pici, négy és fél éves lányom, ezért tudom, milyen érzés a gyereked boldogságát önzetlenül a sajátod elé helyezni. Nagyon tetszik, hogy egy ilyen többrétegű szerepet csinálhatok, gyönyörű nagyjelenetekkel és üres ripacskodás helyett valódi, ma is átélhető helyzetkomikumokkal.

– Ami az erős érzelmeket és a vehemenciát tekintve ráadásul nem is áll olyan messze egy másik, mára nyugodtan mondatjuk, hogy emblematikussá vált szerepétől: a Carment a Zeneakadémia elvégzése óta minden évben el­énekelte valamilyen formában. Hogyan fonódott össze a sorsuk?

– Igen, valahogy összefonódtunk, Carmen és én, bár az életben korántsem vagyok olyan bevállalós és bátor, mint ő. De a színpadon képes vagyok teljesen gátlástalanná válni, Carment pedig nem lehetne elénekelni e nélkül a gátlástalanság nélkül. Egyszerűen valahogy értem, érzem ezt a nőt, a szenvedélyét, a mocskosságát, a hitét, a bátorságát, az elesettségét. Amikor az ő bőrébe bújok, rögtön óriásira nő az én erőm is. Életem első nagy színészi felfedezése is a Carmenhez kötődik. Első éves opera szakosként áriavizsga volt a Zeneakadémia nagytermében, én meg nagy bátran úgy gondoltam, üsse kavics, megpróbálom a Seguidilla áriát a duettel együtt, Brickner Szabolcs volt a partnerem. És amikor belekezdtünk, egyszer csak valami bekattant bennem, életemben először éreztem azt, milyen, ha az ember kinövi a saját testét, és pusztán az energiáival képes irányítani sok száz nézőt. Amikor befejeztem az éneklést, az egész terem őrjöngött, Kovalik meg rám nézett, és csak annyit mondott: Viki, ez a Carmen olyan jó volt, hogy nem tudok mit hozzátenni. Onnan pedig nem volt megállás, az első igazi Carmenemet Selmeczi György rendezte, az eddigi legjobbat pedig szintén Kerónak köszönhetem. 2010-ben, négy nappal a Szegedi Szabadtéri Játékokon műsorra tűzött előadás előtt pottyantam az általa rendezett darabba mint címszereplő. Ennyi idő egy ilyen köztudottan erőskezű emberrel maga volt a halálugrás. Szó szerint nem ettem, nem aludtam, éjjelente is a kottába írogattam a járásokat, hajnalban a koreográfiát gyakoroltam. Szerencsére óriási sikerünk lett. És talán ezért is gondolt rám most, tíz évvel később, mert akkor látta, hogy a munkában olyan vagyok, mint ő: ezerszázalékosan beleteszem magam, nem tudok lazsálni, alibizni.

– Mezőtúri kislányként álmodozott ilyen sikerekről?

– Dehogyis. Csak az volt a tiszta, hogy énekelni akarok, hiszen még beszélni sem tudtam, de már állandóan dalolásztam. Nagy szerencsém, hogy okosan szerető szüleim voltak, akik hagyták, hogy azt csináljam, amihez kedvem van. Apukám például mindenféle hangszert beszerzett nekem a dorombtól kezdve a furulyán át a tangóharmonikáig, sőt, néhány évet hegedültem is, nem túl nagy sikerrel. Az éneklés ezzel ellentétben mindig is lélekből jött, görcsök nélkül. Ének-zenei általános iskolába jártam, ahol a szuper tanító nénim nem erőltetett semmit, de mindenkivel megszerettette a zenét. Ő kereste nekem a békéscsabai Bartók-konzit is, ahol végül szolfézs-zeneelmélet és magánének szakon végeztem, majd, igaz, csak másodszorra, de akkor már maximális ponttal sikerült bejutnom a Zeneakadémiára. Azóta is igyekszem rá figyelni, hogy véletlenül se felejtsem el soha, honnan indultam. Amikor például találkozom a régi osztálytársaimmal, ők meg összevissza művésznőznek, mindig mondom nekik, hogy hagyjátok már abba, én ugyanaz a Viki vagyok, csak egyszerűen a természetes helyemre kerültem. Talán ezért is jó vidéken felnőni, mert az később is a földön tart: isten ments, hogy báli ruhában, kikenve-kifenve járkáljak a Sparba.

– Férje, Molnár Levente szintén ismert operaénekes. Otthon sincs verseny, ki a nagyobb sztár?

– Nincs. Mindig is Levi volt a legnagyobb drukkerem, és fordítva. Sem ellenségei, sem irigyei nem vagyunk egymásnak, az meg nem kérdés, hogy Levi sokkal ismertebb külföldön.

– Miért?

– Egyszerűen mert ő bátrabb kettőnk közül, egy igazi nagyvad. Én például soha nem akartam huzamosabb ideig külföldre menni, pedig főiskolás korom óta kergettek különböző rendezők, színház­igazgatók. Bárhol énekeltem a világban, mindig egy dolgot tartottam szem előtt: hogy hamar haza tudjak jönni. Ez már így volt a lányunk születése előtt is, az­óta meg pláne. Legutóbb például egy Così fan tutte-próbaidőszak kellős közepéről jöttem el Freiburgból, ahol többéves szerződést is ajánlottak, mert azt mondtam, nekem a gyerekem többet ér annál, mint hogy hetekre nélkülözzem, vagy anyukámmal együtt rángassam magammal egy idegen országba. Az operaházi Rózsalovag után is folyton csörgött a telefonom, hívtak többek közt Stuttgartba beugrani, de erre is nemet mondtam. Nem azért, mert nem vagyok büszke rá, hogy elénekelhettem ennek a csodálatos Richard Strauss-műnek a címszerepét, ami szinte felülírt minden eddigi színpadi élményt az életemben, hanem mert egyszerűen csak néhány nap, maximum két-három hét külföldi tartózkodásra vagyok kódolva. Nincsenek és soha nem is voltak világsztár-ambícióim. Ráadásul, ez nem tudom, hiba-e vagy erény, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok a világ legjobb énekese: a hangomat a viszonylag erős színészi jelenlétem, képességeim tudják kiteljesíteni.

– Milyen feladatok várják a következőkben?

– A Rigoletto Maddalenájával indítok az Operában, majd Eboli leszek a Miskolci Nemzeti Színházban Verdi Don Carlosában, közben megy az Olasz nő Algírban szintén az Operában – illetve az Erkelben, ezt még mindig így mondjuk –, és éneklem még a Kékszakállú Juditját Németországban és Carment Kolozsváron. Hála istennek, nem fogok unat­kozni.