Grandiózus búcsú

Nem először esik meg, hogy a 007-es épp aktuális visszavonulását egy világhatalmi ambícióktól fűtött gazember megakadályozza, de soha nem láthattuk még ilyen öregnek és fásultnak a világ leghíresebb titkos ügynökét. A brit kémnek ezúttal is komoly ellenlábasa akad: egy terrorista az egész emberiséget fenyegető szupervírust szabadítana el. Daniel Craig utolsó James Bond-filmjében a korábbiaknál is emberközelibben és esendőbben ábrázolja a legendát, szinte nyoma sincs a figurát korábban körbelengő pátosznak: a Nincs idő meghalni a teljes széria legérzelmesebb, legmelankolikusabb és talán leggrandiózusabb darabja. És az egyik leghosszabb is, a közel három­órás játékidő olyannyira a főszereplőre koncentrál, hogy a főgonoszt alakító, kiváló Rami Malek vagy a Blofeldet megformáló Christoph Waltz szinte csak statiszták a történetben. És bár a tempó itt-ott lehetne feszesebb, a film méltó és szomorú búcsú nem csupán Daniel Craigtől, de valószínűleg a hagyományos, konzervatív Bond-ábrázolástól is.