Gulyásbesúgók

Tiszteletre méltó, ha egy korábbi nemzedék tapasztalatait, élményeit, popkultúráját át próbálják adni az újabb nemzedékeknek tévésorozat formájában. Ám kissé lehangoló, hogy majdnem negyven év távlatából még mindig a fecsegő felszínt hallgatjuk, miközben hallgat a történelmi mély.

A gulyáskommunizmus hamis történelmi mítosza után a Besúgó című új, magyar gyártású HBO-sorozatban megkapjuk a „gulyásbesúgás” mítoszát, ezért a legjobb szándék ellenére is kissé sablonossá válik. Hogy mit értünk gulyásbesúgáson? A magyar filmtörténetben (is) számtalanszor boncolgatott besúgókkal foglalkozunk, akiket lényegében prédaként hagytak az utókorra kommunista uraik, hogy ügyük bogozgatásával elfedjék az igazán nagy gaztetteket: az ország példátlan kirablását. Éppen ezért a sorozat cselekménye cseppet sem fordulatos, karakterei papírízűek, motivációik iskolásak, esetlegesek. 2022-ben nem nagy durranás egy egyetemi „kémsztori”, melyben a főszereplő gólyasrác szembesül a kommunista diktatúra működésével, manapság már nem a besúgók igazán érdekesek, lélektanukról rengeteg művet láthattunk, olvashattunk. Az utóbbi években derült ki, hogy a kommunista pénzarisztokrácia és a rendszer titkos­szolgálatainak egyes csoportjai hogyan rabolták ki az ország gazdaságát, hogyan alapítottak offshore cégeket Nyugaton, és hogyan szolgálták ki nyugati, valamint szovjet uraikat, miközben gyilkosságoktól sem riadtak vissza. Erről nemhogy a mai fiatalok, az akkoriak is alig tudnak valamit, ezért fájó, hogy ez a téma nem keltette fel a filmkészítők figyelmét, hisz egy ifjú külkeres története, aki a CIA és a KGB hálójába kerül, valóban izgalmas lehetne.

Ehhez képest a Besúgó egy fővárosi egyetemi kollégiumban szervezkedő demokratikus csoportról szól, ők a kollégium vagányai, akik még a KISZ-tagokat is megrekcumozzák. Van köztük ellenzéki vezérhím, Száva Zsolt (Patkós Márton), Kossuth-díjas megalkuvó értelmiségi szépleánya (Szász Júlia), kádergye­rek, akinek az apja nyugatról csempész be minden földi jót (Varga Ádám) és persze a főszereplő, Gergő (Váradi Gergely), a vidéki sakkbajnok, akit már a fővárosba tartó vonaton beszervez az állambiztonság, hogy férkőzzön Száva Zsolt bizalmába. Cserébe beteg öccse megkaphatja a drága, ritka gyógyszerét a párttól, melyről később kiderül, hogy egy elektromos kütyüért is megszerezheti a kádergyerektől (akkor mégis mi a tét?). Gergő vállalja a feladatot, és elkezdődik a közepesen izgalmas cselekmény. Leginkább az a baj a Szentgyörgyi Bálint által írt és részben rendezett sorozattal, hogy nem érezzük benne a tétet, korrajz helyett inkább popkulturális hangulatrajzot kapunk, humora néha erőltetett (például a visszatérő Rambo-viccek), néha elmés (a különféle beszólások). Ám az is elgondolkodtató, hogy mit érthet meg ebből egy külföldi néző, hisz a HBO platformján 60 országban látható a film – alighanem édeskeveset.

Az első két epizód láttán meglepő a temérdek pozitív kritika. Mindez persze nem véletlen, hisz profin reklámozták a sorozatot, látványa színpompás, nosztalgikus, ám az első epizód operatőri munkája bizonytalan, szinte minden snitten érződik, hogy Szatmári Péter vezető operatőr keresi a formát, a második epizódban nagyjából meg is találja, és immár sokkal dinamikusabb, élettelibb képeket láthatunk. Kiemelkedő a kezdő jelenet, amelyben a rendőrségre viszik a hősöket, miközben szól a Kölyköd voltam; a kocsmai történések, a lehallgatás akciója, majd a mulatság és A csitári hegyek alatt közös eléneklésének képkockái.

Ám a sorozat egyes karakterei kissé papírszagúak vagy elnagyoltak. Száva Zsolt a vagány ellenzéki vezéregyéniség, társai tisztelik, a kollégium alagsorában pátoszos szónoklatot tart a bulizó ifjúságnak, az egyetemen is szellemi megújulásról beszél, éppen ezért nehezen érthető, hogy miért látjuk állandóan bokszzsákpüfölés közben (hogyha az egyetemisták értelmiségi, ellenzéki vezérére gondolok, akkor inkább egy könyveket bújó alak, semmint a Rocky szerepére gyúró fickó jut eszembe). Beszédét érdemes hosszabban idézni: „Mi, magyarok individuálisan jók, de a demokráciához bénák vagyunk. Van valami a magyar néplélekben, ami akkor nyugodt, ha valaki azt mondja: gyertek utánam, megvédelek titeket. Ezeknek az embereknek a vezetéknevéről vannak elnevezve a történelmi korszakok: Horthyról, Rákosiról, (és majd visszanézve) Kádárról. Ezek mind fiatal forradalmárokból lett öreg zsarnokok, soha nem sült ki még semmi jó belőlük. Nem szeretném, ha egyetlen leválthatatlan ember lenne az ország élén, azt szeretném, hogy tízmillióan közösen döntsük el, mikor, mit akarunk” – hangzik el a kissé iskolás, anakronisztikus eszmefuttatás.

Horthy Miklós ugyanis sosem volt forradalmár, hanem a Monarchia flottájának utolsó főparancsnoka, a Kádár-korszakban pedig nem a parlamentben, hanem a Központi Bizottságban döntöttek a legfontosabb ügyekről, törvényeket alig hoztak. Nagytotálban éppen az a baj a sorozattal, hogy nem segíti a történelmi megértést, nem árnyalja a korszakról alkotott képünket, hanem megerősíti a társadalom kollektív képzeletében rögzült sztereotípiákat; no meg az áthallások okán úgy időzítették a bemutatását, hogy éppen két nappal a magyar választások előtt jelenjen meg. Nem véletlenül ismételgették az előzetesben Száva Zsolt szónoklatából a következő mondatot: „Nem szeretném, hogy egyetlen leválthatatlan ember legyen az ország élén.”

Gergő, a besúgó története nem elég érdekes, karaktere az első epizódban túlzottan passzív, nem cselekszik, hanem elszenvedi a történéseket. Miután a vonaton beszervezi az állambiztonság, rögtön felhívja az apját, aki megalkuvásra biztatja: „Gondolj a jövődre, fiam. Muszáj azt tenned, amit mondanak, ebben az országban ez másképp nem megy.” Gergő karaktere kissé bátrabbá válik a második epizódban, ám ismét visszahull a naiv passzivitásba, amikor félperces rábeszélés után eladja az ügynök által kapott hangrögzítő készülékét a szobatársának egy homályos ígéretért cserébe. A tartótiszt, Judit apja (Thuróczy Szabolcs) agresszív, bunkó, vérbeli kommunista – lányát nem szeretné elengedni Erdélybe egy néptáncos utazásra, mert az irredentizmus –, és pusztán anyagi helyzetének javítása vezérli, Száva Zsolt lebuktatásáért nagyobb lakást szeretne kicsikarni az elvtársaitól. A hiányosságok ellenére jó színészi alakításokat is láthatunk, üdítőek a fiatalabb nemzedék színészei.

Ha a sorozat célközönsége a tizenéves, huszonéves korosztály, és nekik próbálják közvetíteni, hogy mit jelentett a kései Kádár-korszakban fiatalnak lenni, akkor félsikert érnek el. Félsikert, mert jól megteremtik az egyetemi hangulatot, jó budapesti helyszíneket választottak, hogy szocialistává színezzék a filmet, a karakterek többségéről elhisszük, hogy akár a nyolcvanas években is róhatták a pesti flasztert, de a lényeg mégis kimarad.

Ma már tudjuk, hogy miért a besúgókra kellett terelni a közvélemény figyelmét, mert jobb, ha a magyarok azon vitatkoznak, hogy K. Géza feljelentette V. Pistát, és egy útlevélért eladta a lelkét és erkölcsi integritását a kommunizmus ördögének. A miértet Borvendég Zsuzsanna történész munkásságából ismerjük, aki már évek óta kutatja a külkeres, impexes elitet, amely lényegében kirabolta az országot. A történész szerint a kádári gulyáskommunizmust Aczél Györgyék leöntötték egy maszlaggal, mondván, azért adósodott el az ország, mert a „jóléti” rendszert önerőből nem tudta kitermelni a magyar társadalom, így hiteleket kellett felvenni. Borvendég Zsuzsanna úgy véli, hogy ez valójában hazugság, hisz létezett világszínvonalú termelés Magyarországon, azonban egy tőkés érdekcsoport kiszivattyúzza a pénzt az országból. „A kommunizmus kellős közepén egy kommunista pénzarisztokrácia, egy igazi tőkés elitcsoport alakult ki, ennek következtében – a kommunizmus arról szólt, hogy a nemzet teljes vagyona fölött egy szűk elit rendelkezett, mivel az államosítások révén soha nem látott tőkekoncentráció jött létre. Ez a hálózati csoport a rendszerváltozáskor behozhatatlan előnnyel indult, és a privatizáció alkalmával élt is vele, a hálózat a pártállam lebontása után is fennmaradt, és egész biztosan nem tűnt el azóta sem” – mondta egy interjúban. A besúgókról elég sokat, róluk viszont keveset tud a magyar társadalom, és nem véletlenül.