Gyógyító erők

– Klasszikus hegedűt és zeneszerzést tanult Marosvásárhelyen. Hogyan kanyarodott az élete mégis a népzene felé?

– Gyergyóditrói parasztcsaládba születtem, ott töltöttem életem első tíz évét. A hetvenes évek legelején egy tehetségkutató csoport járta a falvakat, engem is kiválasztottak, úgy érezték, érdemes velem foglalkozni, így kerültem janicsárként a marosvásárhelyi művészeti középiskolába klasszikus hegedűt tanulni. A népzenét addigra jórészt elfelejtettem, pedig a családomban élő hagyomány volt, én magam is muzsikáltam gyerekként egy-egy mulatságon. Tizenhat éves lehettem, mikor a romániai televízió magyar adásában ment a Kaláka című műsor, arra biztatták a fiatalokat, hogy fedezzék fel saját hagyományaikat. Két cigány származású osztálytársam, ezen fellelkesülve, széki zenét húzott az osztályban: akkor kezdődött minden. Nem sokkal később hazamentem, és megénekeltettem a nagyszüleimet. Szüleim pedig, látva lelkesedésemet, vettek nekem egy több mint tízkilós magnót. Édesanyám varrt rá huzatot, a vállamra vettem, és elindultam felvételeket készíteni. A szülőfalumban, Ditróban gyűjtöttem elsőként.

– Mit szóltak a szülei, hogy a fiukat egyszerre érdekelni kezdte a falusi muzsika?

– Nagyon csodálkoztak, mert számukra ez a kultúra, zenei közeg teljesen természetes volt, nem értették, miért kell ezzel foglalkozni. Nem gondolták, hogy a paraszti kultúra különösebben fontos, számukra a városi, a magaskultúrának tartott műfajok hordoztak valódi értékeket, talán mert azt elérhetetlennek érezték. Ezért is fordulhatott elő, hogy a falusiak a népművészeti tárgyaikat, mint értéktelen kacatokat, sorra eladták vagy kidobálták, a bútorgyárból vásárolt modern szobabútornak nagyobb volt a becsülete ősöktől örökölt dolgoknál. Gyerekkoromban én is irigykedve néztem a bolti traktorral játszó városi unokatestvéremet, mert nekem csak az a játék autóm volt, amit az édesapám fából faragott ki nekem.

– A falusiak ma másképp állnak a saját kultúrájukhoz? Megváltozott a korábbi gondolkodásmód?

– Úgy érzem, az utóbbi két évtizedben munkálkodó Hagyományok Háza is hozzájárult ahhoz, hogy a falusi emberek kezdtek ráébredni, a hagyományaik értéket képviselnek, amit tudatosan meg kell őrizniük. Erdély e szempontból jobb helyzetben van, mert nem pusztult el a több évszázados kultúra, mint az anyaországban számos helyen.

– Ebben az ön szakmai irányításával folyó Utolsó óra program, vagyis az átfogó Kárpát-medencei hangszeres népzenei gyűjtés is szerepet játszott?

– A programnak inkább a zenészek körében volt komoly hatása. Persze el kellett magyaráznunk az erdélyi és kis-magyarországi cigányzenészeknek, hogy miért is fontos az ő zenei tudásuk, és miért fontos nekünk, hogy archiváljuk a muzsikájukat. A Hagyományok Háza működésének és a táncházmozgalomnak szerteágazó és messzire mutató hatása inkább abban áll, hogy a társadalom gondolkodása megfordult: a hagyományra már nem értéktelen, levetendő kacatként gondol.

– A tudományos munka mellett művészként is megnyilvánult, zeneszerzőként kísérőzenét írt táncegyütteseknek, például az Állami Népi Együttesnek az Örök Kalotaszeghez, a Szarvasénekhez, sőt, prózai színpadi művekhez is, így többek között Shakespeare Viharjához vagy Csehov Sirályához. Melyik volt nagyobb kihívás?

– A népi kultúrától távolabb eső műfajban nehezebb dolgoznom, talán azért is, mert pályám elején úgy határoztam, a bartóki utat követem: igyekszem tökéletesen megismerni a tradicionális kultúra zenei nyelvét, és abból megalkotni saját zenei világomat. Az Örök Kalotaszeghez írt anyagom ugyanakkor jóval lassabban készült, körülbelül másfél évig csiszolgattam, míg a Viharhoz két hónap alatt elkészítettem a kísérőzenét. De ez nem jelenti azt, hogy nem utóbbi volt a nehezebb munka, hiszen a zeneszerzéssel töltött idő szubjektív, a koncentráció miatt másképpen telik, mint amit az óra mutat. A zenei szövet ráadásul nem követheti a színészek párbeszédét és a cselekményt, hiszen nem mondhatunk el újra mindent a zenei aláfestéssel – a rendező szándéka pontosan kijelöli a koncepciót.

– Húsz éve áll a Hagyományok Háza élén, előtte aktív muzsikusként működött az erdélyi táncházmozgalom zenekarában, a Bodzafában, majd a magyarországi Ökrös Együttesben. Nem volt nehéz megélnie a váltást?

– De igen. Nem volt könnyű abbahagynom a muzsikálást, ugyanakkor hoztam magammal a családomból, a nagyapámtól örökölt küldetéstudatot, ami ezt a kultúrát mindenképpen éltetni, továbbvinni akarja. Ezért is hiszem, hogy a Hagyományok Háza hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományos paraszti kultúra fennmaradjon. Jövőre már nem pályázom a főigazgatói posztra, szeretnék visszaköltözni Erdélybe. Elkezdtem a doktori iskolát a Zeneakadémián, mert tanítanék is, igaz, nem feltétlenül intézményi keretek közt, jobban vonz a szókratészi peripatetikus iskola mintája, amit el tudok képzelni akár szabad művészeti intézmény formájában. Közben a tavaly megalapított Erdélyi Hagyományok Házát társadalmi munkában viszem tovább, egyszóval nem unatkozom.

– Visszatekintve hogyan látja, betölti-betöltötte az intézmény azt a szerepet, amit alapításakor szántak neki?

– Elégedett nem vagyok, az ugyanis megöli a munkakedvet, de amit lehet, megtettük. Nagyon mélyről indultunk. Mikor 2000-ben miniszteri biztosként dolgozni kezdtem az intézmény felállításán, a Batthyány téri aluljáróban, egy falra ragasztott reklámplakáton azt olvastam, „az életben két dolgot nem szabad kipróbálni: a vérfertőzést és a néptáncot”. Sok ember kitartó munkájával jutottunk el odáig, hogy ez a hozzáállás megfordult. Azóta megszületett a Fölszállott a páva műsor, egy ország csodálta, milyen jók a fiatal amatőr táncosok, és hogy mulatni, szórakozni is lehet a hagyományos népzenére. A Zeneakadémián megalapítottuk a hangszeres népzenei tanszéket, a Magyar Táncművészeti Egyetemmel együttműködésben pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen néptánc szak indult, így az erdélyi fiatalok is megtanulhatják, hogyan kell visszatanítani egy-egy falu táncait. A munka ugyanakkor még távolról sem fejeződött be. Ha például büszkeséggel töltené el az embereket, hogy egy-egy ünnepen felölthetik saját tájegységük viseleteit, elmondhatnánk, hogy elértünk valamit. Ha a hagyományt sikerülne élővé tenni, felkészültebben lépnénk át a következő korszakba.

– Úgy érzi, hanyatlóban a jelen kori világunk?

– Az úgynevezett fenntartható fejlődés fenntarthatatlan. Úgy ötven év múlva – amikor én már valószínűleg nem élek – a hagyományos kultúrának sokkal nagyobb szerepe lesz, mint ma. És nemcsak azért, hogy lelkileg, hanem hogy anyagilag is fenntartsa az életet. Nagyapám kefekészítő tudománya például fontossá válhat. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban a disznóvágáskor az állat minden porcikáját felhasználták, nem csupán élelmiszer készült belőle. A zsírjából szappant főztek, a sörtéjéből kefét kötöttek. De hogy ne ilyen távoli példát említsek, a mostani helyzetben a természetben található gyógyító erők is fontosak. Még élnek az országban néhányan a régi füvesemberek közül, az ő tudásukat megismerni és átörökíteni életbe vágóan fontos lehet az eljövendő nemzedékek számára. E tudásnak, vagyis a népi gyógyászatnak a feltérképezése és élő, gyakorlati átadása ugyancsak a Hagyományok Háza feladata.

– A karanténlét befagyasztotta a kulturális életet. Hogyan éli meg az intézmény ezt az időszakot?

– Belátható, hogy a kétméteres egészségügyi távolság megtartásával nem lehet táncolni. Egyelőre a legfontosabb, hogy segítsük a táncházmozgalomban részt vevő, munka nélkül maradt kollégákat. Pályázatot írtunk ki a karantén alatt kidolgozott módszertani anyagokra, húszmillió forintot osztunk majd szét a nyertesek között. A tradicionális népi kultúra az emberi kapcsolatok, a közösség kultúrája: talán ezért is érzem, hogy nagy vesztesei vagyunk a járványnak.