Ezek mindegyike rendkívül hasznos lehet a különböző pszichés betegségek gyógyításában, csakúgy mint a megelőzés és a rehabilitáció szakaszában, sőt lelki egészségvédő jelleggel, az önkifejezést és az önismeretet segítve a pedagógiában vagy akár a vállalati tréningek és a vezetőképzés során is.

Sámándob és szívritmus

A zene egyidős az emberrel, gyógyító hatását ősidők óta ismerjük, gondoljunk csak a sámán dobjának monoton, hipnotikus ritmusára, vagy a hárfára, amely a bibliai időkben a spirituális gyógyítás szimbóluma volt. Hárfazenével gyógyította ki Dávid Saul királyt a búskomorságból, Orfeusz ezzel bűvölte el az erdő állatait, egyik legismertebb gyermekdalunkban pedig „síppal, dobbal, nádihegedűvel” gyógyítjuk a gólya lábát.

Mindez bizonyítja, hogy az éneklés még nem is olyan régen a mindennapok része volt, hiszen tudtuk, Kodály Zoltán szavaival élve, hogy „a zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Vagyis amikor még, vagy már nem tudjuk szóban kifejezni magunkat, a zene válhat a kommunikáció fő eszközévé. Segít a magatartászavarral küzdő gyermekeknek, a skizofrén, autista vagy egyéb neurotikus betegségben szenvedő felnőtteknek, de a szenvedélybetegeknek is.

A zenét mint terápiás eszközt hazánkban csak az 1970-es években fedezték fel újra, de ma már klinikai kísérletek is igazolják fájdalomcsillapító és kedélyjavító voltát, illetve azt, hogy hatására megváltozik a pulzus, a szívverés és a légzés ritmusa is.

– A zeneterápiának sok más művészetterápiás ághoz hasonlóan két fajtája van – magyarázza Urbánné Varga Katalin, aki 1995 óta elnöke a Magyar Zeneterápiás Egyesületnek. – Az egyik az aktív, amikor a betegek maguk állítják elő a zenét, a másik pedig a zenehallgatás, azaz a receptív, vagyis befogadó terápia. Persze passzivitásról ez utóbbi esetében sem lehet szó, hiszen a zenehallgatást követően a résztvevőknek el kell mondaniuk, vagy le kell rajzolniuk, hogy a zene milyen érzelmeket, képeket, gondolatokat váltott ki belőlük. A muzsika tehát előhívó szerepet tölt be, ami nagyon fontos ahhoz, hogy a betegek elgondolkozzanak a problémáikon, netán változtassanak az életükön.

A szakember szerint ugyanilyen fontos a terápián felhangzó zene kiválasztása is, hiába tudjuk már régóta, hogy ugyanaz a mű különbözőképpen képes hatni az egyes emberre. Vannak általános tapasztalatok, például hogy a gyors tempójú, világos hangzású zenék általában a jókedv felé hangolják az embereket, míg a lassú és főleg a moll hangnemű dallamok inkább a szomorúsággal kapcsolatos érzelmeket mozdítják meg.

Előfordulhat ugyanakkor „provokáció” is, amikor a terapeuta tudatosan használ olyan művet vagy műrészletet, amelyről tudja, hogy a beteget kizökkenti az elzárkózott állapotából. Ehhez sikerrel használhatók például a XX. századi zenék, amelyek nem a hagyományos értelemben véve szépek és kellemes hangzásúak. Ugyanakkor a klasszikus zeneszerzők közül Mozart, Chopin, Beethoven, Bach és általában a romantikusok nagyon jól alkalmazhatók a terápiák során, s persze számos könnyűzenei szám is sikerrel működhet. Fontos azonban a szövegnélküliség, hogy a szöveg ne tudja befolyásolni azokat a képeket, gondolatokat, melyeket a zene előhív.

A másik változat az aktív terápia, ahol a résztvevők azokat a hangszereket – rázókat, csörgőket, ütőfákat, dobokat, xilofonokat – használják, amelyeket a természeti népek hangszerei alapján Carl Orff zeneszerző a listájába felvett. Így nincs is szükség semmiféle zenei előképzettségre, hiszen ezek az eszközök minden ember számára könnyen megszólaltathatók. A közös aktivitás pedig plusz mozgatóerővel bír, hiszen alkalmazkodni, figyelni és reagálni kell a másikra.

Egy elmagányosodott egyén például egy ilyen csoportban képes feloldódni, s megélheti azt, hogy beszéd nélkül is kapcsolatot tud teremteni a többiekkel, ráadásul azt is megtapasztalja, hogy együtt, egymással képesek vagyunk valami jó dolgot létrehozni. Egy pszichés betegsége kapcsán ismerkedett meg az aktív zeneterápiával Pirbus Ernő mérnök is, akiről végül kiderült, hogy istenáldotta tehetség, így egy idő után már ő maga is vezetett ilyen jellegű csoportokat.

– Mivel a betegségemmel hat éven keresztül rendszeresen kellett járnom pszichiátriai kezelésre, hosszú időt töltöttem el kórházban is. Amikor a gyógyszeres kezelés egy olyan fázisába érkeztem, hogy a gyógyszerek negatív hatása csökkent, s képes voltam kifelé is figyelni, a zeneterápia segítségével felerősödött bennem egy nagyon jó élmény. Ez pedig jól megtámogatta az orvosi kezelés hatásait, s így jobban el tudtam viselni a kórházi létet – meséli a ma már csak a havonkénti kontrollra visszajáró férfi.

„Ép lélekben ép test”

Persze a pszichiátriai betegek terápiás kezelése nem csak a szokásosan elképzelt módon, egy kezelőszobában vagy egy külön erre a célra kialakított, hellyel-közzel felszerelt teremben lehetséges. A beszűkült kórházi létben kiemelt szerepet kell kapnia a mozgásnak, nemcsak a már régóta ismert endorfin-, azaz köznyelven boldogsághormon-termelő hatása miatt.

Tudományosan bizonyított tény az is, hogy mivel az idegrendszer-és a mozgás fejlődése szorosan összekapcsolódik, minden információ, amely a mozgásokból érkezik, visszahat a központi idegrendszer fejlődésére. Éppen ezért a mozgás- és a mozgással kapcsolatos testkultúra mindig nagyon fontos volt a pszichés betegségek kezelésében, de szervezettebb formában csak a második világháborút követően fejlődött ki az Egyesült Államokban és Németországban, itthon pedig csupán az elmúlt néhány évtizedben történtek jelentős előrelépések e területen.

– Mindenki jól ismeri a mondást, hogy „ép testben ép lélek”, de ez megfordítva is igaz, vagyis „ép lélekben ép test” – mondja dr. Kurimay Tamás, a Szent János Kórház osztályvezető főorvosa, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke. – A dolognak két oldala van. Az egyik a mindennapi mozgás, a másik pedig a sport alkalmazása például a rehabilitációban, így a mentális betegséggel élők rehabilitációjában is.

Közismert ugyanis, hogy a mozgással összefüggő tevékenységek során olyan hormonok szabadulnak fel, amelyek javítják a közérzetet és a hangulatot, s kutatások vannak például arra is, hogy a futásnak már önmagában is jótékony szerepe van a depresszió gyógyításában.

Pszichiátria-művészet

A zene és a mozgás mellett a legelterjedtebb terápiás forma a képzőművészetekkel összefüggő gyógyító hatású foglalkozás. A képzőművészeti terápia során a legkülönfélébb technikáik alkalmazhatók a rajzolástól a festésen keresztül a plasztikus formázásig. A lényeg az, hogy a kezelésen részt vevő beteg az elfojtott érzelmeit, indulatait képes legyen önmagán kívülre helyezni, s átvinni az általa teremtett alkotásra. Ezzel a kivetítéssel csökken a belső szorongása és a benne felhalmozódott feszültség is, miközben a terápia vezetője számos következtetést tud levonni többek között a színhasználatból, az arányokból, a tér kihasználtságából, s nem utolsósorban a tartalomból.

– A képzőművészeti terápián elkészült műveknek még egy nagyon fontos jellemzője, hogy általában hívó szóra készülnek, vagyis a foglalkozás vezetője gyakran vet fel valamilyen témát vagy érzést, amelyet aztán a résztvevők továbbgondolhatnak – mondja Faludy Judit művészettörténész, a Lipótmezőről 2008-ban az Akadémia tulajdonába került Pszichiátriai Gyűjtemény vezetője.

Tulajdonképpen ez a „hívó szó” az, ami megkülönbözteti ezeket, a terápia során készített az alkotásokat a művészek munkáitól, akik nagyon tudatosan készülnek egy adott műalkotás létrehozására.

– Egészen más típusú ez a tudatosság, mint a pszichiátriai kezeltek felkészülése. A Sélig Árpád által alapított, korábban az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet keretein belül létrejött, jelenleg MTA Pszichiátriai és Művészeti Gyűjteményt Plesznivy Edit kezdte el feldolgozni. A pécsi Reuter Camillo-gyűjtemény mellett ez a két anyag a maga történetiségében lehetőséget jelent arra, hogy a hasonló európai gyűjtemények rendszerezésének, kiállítási tapasztalatainak eredményeihez kapcsolódjunk, jelentős kutatóhelyként működtessük a tárgyakból és dokumentumokból álló együttest, valamint aktív részeseivé válhassunk egy működő hálózatnak. A Pszichiátriai Gyűjtemény darabjait szokták az art brut, vagyis a belülről jövő, spontán művészet irányzatához sorolni, mégis nagyon kevés alkotás készült a spontaneitásnak ezen a fokán. Sokkal inkább valamilyen „hívó szóra” reflektál, pontosabban reagál a környezetére – folytatja Faludy Judit. – Én ezért szívesebben használom a pszichiátria-művészet, vagy inkább az outsider art megnevezést, amely tulajdonképpen lefedi mindazt, amit az első kettő takar, ráadásul az alkotóknak a művészi társadalomtól való különállására is utal.

A képzőművészeti terápiás foglalkozásokon elkészült munkák témája és színvonala ugyanakkor rendkívül változatos lehet, még akkor is, ha ilyenkor nem a hagyományos értelemben vett esztétikai érték létrehozása a cél. Hogy végül ez sem ritka, a Pszichiátriai Gyűjtemény festményei közül jó néhány bizonyítja, a képzett művészek közül kiemelkednek például Zórád Géza és Nemes Lampérth József alkotásai – utóbbitól egy a kezelőorvosának, Sélig Árpádnak ajándékba adott, jóval a kezelést megelőző időből való művét őrzi a gyűjtemény –, de Ritter Gábor munkái is említésre méltók, aki jóllehet csak a terápián kezdett el festeni, de ma már művein keresztül ismerik a nevét.

Barta Boglárka, Farkas Anita