Ezeket a mondatokat mondta már színpadon Whoopy Goldberg, Glenn Close, Winona Ryder. A cím pontos fordításának köszönhetően – A Vagina Monológok – senki nem vádolhatja az előadást repertoárjára tűző színházakat azzal, hogy átverték, megbotránkoztatták, felháborították a közönséget. Sejthető, hogy az egyfelvonásosban miről esik szó. Kislányok, asszonyok, kamaszlányok, özvegyek – nők történeteiről. Asszonnyá válásról, erőszakról, a női test felfedezésről, megaláztatásáról, dühről, gátlásokról, szeméremről, szexről.

Négy nő és egy férfi (Vati Tamás, aki egyetlen epizód erejéig tűnik fel pár percre a színen) közös munkája az Új Thália Stúdióban az amerikai Eve Ensler interjúkötetéből dramatizált monológsorozat. Amerikában a szerző egy személyben „mesélte el” az érdekesen kegyetlen történeteket. Bozsik Yvett vezetésével Létay Dóra (Fullajtár Andreával felváltva), Tóth Anita és Zarnóczai Gizella. Három teljesen különböző karakter közvetíti a fájdalmas igazságokat a kellemes távol-keleti hangulatot árasztó szobaszínházban (tér: Berzsenyi Krisztina). A darab elején mint három gésa várakoznak arra, hogy különböző nők különböző intim történeteit meséljék el. Ki gondolkozott már el azon, milyen illata van a vaginának, milyen ruhát hordana, mit mondana, ha beszélni tudna, milyen lenne, ha lenne karaktere? Kapcsolat a játszók között kevés, néhány játékos összemosolygáson, összekacsintáson kívül igazán egymástól „csak” átveszik a szöveget. Önmagában megrendítő, amit mondanak, azonban még inkább megrémülhetünk attól, amilyen átéléssel, iróniával, öniróniával mondják. Tóth Anita megerőszakolt, majd felnövekvő gyereklányfigurája egész női sorsot sűrít pár percbe. Nevetünk, amikor sírni lenne kedvünk. A nők kiszolgáltatottságán, semmibevételén. Nevetünk zavarunkban, hiszen ki tudja, hányan mondhatják el magukról, a nézőtéren ülő hölgyek közül is akár, hogy igazán ismerik eme testrészüket. Talán meglepő, amit gondolok, de az az érzésem – mivel a szöveg megbotránkoztathat vagy inkább meglephet, de semmi esetre sem mondható trágárnak (annyira trágár legfeljebb, mint a hétköznapjaink) -, hogy az előadást serdülő kamaszlányoknak kellene megnézni. A kép, amit kapnak saját testük felfedezéséről, a férfi és a női szerepekről, arról, hogy az ellenkező nem miként lát minket, lehet, hogy túl életszerű, de mindenképpen tanulságos.