Ha érteni akarjuk a világot

– Mi jellemzi ma a világon a múzeumok helyzetét? Merthogy terjed, sőt, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyenesen dühöng az eltörléskultúra…

– Nemcsak a világ szellemi közélete és állapota, de még benne a Nyugaté sem egységes. Persze, vannak folyamatok, amelyek átszivárognak a múzeumok egyébként komplikált világába, ám a múzeumok nemcsak a nyugati civilizáció letéteményesei, hanem nagyon sokféle kultúrát képviselnek Japántól és Kínától kezdve Afrikán át egészen Dél-Amerikáig. Falaik között őrzik a Föld népeinek történetét, műkincsvagyonát, igaz, ez a vagyon nagy mértékben a nyugati múzeumokban koncentrálódik. A woke mindezt nem tudja megrendíteni.

– Nyilván nem változott a múzeumok jelentősége és szerepe az utóbbi évtizedekben. Hiszen a múlt megváltozhatatlan emlékeit őrzik…

– Téved, folyamatosan változik. A múlt megőrzésének missziójában egyetérthetünk, bár folyamatos vita zajlik erről is a múzeumi világban. De nem ez a kérdés, hanem az, hogyan reprezentálja, miként dolgozza fel a múltat és értelmezi őrzött értékeit és gyűjteményeit egy múzeum. Ez az, ami folytonos változásban van. Például a XIX. század végén még csak évente négyezer ember volt kíváncsi a Magyar Nemzeti Múzeum tárlataira. A 2010-es évek végén viszont már 360 ezer! Mert már nemcsak őriz és bemutat, de nyitottabban és összefüggőbben értelmezi is gyűjteményi anyagát. Mindez a British Museum esetén 15 ezer főről 6,5 millióra, a Louvre-nál pedig tíz-húsz ezerről 9 millióra ugrott.

– Világos, miért rohamoz annyira az eltörléskultúra… Egyébként milyen irányban fejlődik a múzeumok társadalmi szerepvállalása?

– Fontos intézménnyé váltak, széles érdeklődés övezi őket, egy-egy kultúra szellemi produktumának tekinthetjük őket. A kiállítások, amelyeket a modern múzeumok rendeznek, olyan kulturális attrakciók, amelyek egy ország, egy nemzet, egy kultúra szellemiségét fejezik ki. Folyamatosan hozzájárulnak e szellemiség fejlődéséhez, építéséhez. Elgondolkodtatnak, hol a helyünk a világban, elemzik a különféle kultúrák örökségét és a kultúrák közötti kapcsolatokat. Megmutatják például, hogy miként változik korszakonként az ókori Róma megítélése, viszonyainak az utókorra gyakorolt hatása. Ugyanez igaz a távol-keleti népek és kultúrák vagy éppen a közép- és kelet-európai térség kapcsán…

– Ismerjük Róma történetét, mi érdekesség lehet itt még?

– Az első kérdés, hogy a köztársaság vagy a császárság kori Róma jelenti-e a középkori Európa előképét. De valójában ez is korszakonként változott. Nagy Károly birodalma felől nézve nyilván a császárság. A XV. század elején például Leonardo Bruni vagy Aretino, Firenze kancellárja, a kimagasló humanista történész és politikai teoretikus hosszasan írt arról, hogy a császársággal kezdődött Róma hanyatlása. Az egyeduralom bevezetésével az emberek elveszítették a szabadságukat, ezzel pedig polgári erényeiket is. És ha elvesztek az erények, akkor nincs, ami fönntartsa az államot. Ezzel máig tartó vitát nyitott. Azért lettek népszerűek a múzeumok, mert segítenek a világhoz való viszonyunk kialakításában. Korábban azért jártak múzeumba az emberek, hogy egyedi műtárgyakat lássanak. Aztán jöttek az 1970–1980-as évek, amikor a közönség tekintélyes része olyan értelmezési lenyomatokat várt már a múzeumoktól, amelyek többet nyújtanak neki, és amelyekről akár vitatkozni is tud. Így alakult ki az a képlet, amely szerint a múltőrző múzeumok valójában nagyon is korszerű, naprakész tudást képesek nyújtani.

– Ön, illetve Sári Zsolt, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, azaz a Szentendrei Skanzen főigazgató-helyettese és Galambos Henrietta, a Szépművészeti Múzeum jogi szakértője bekerültek az ICOM, vagyis a múzeumi világszövetség elitjébe. Mi az ICOM feladata?

– AZ ICOM, a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa 1946-ban alakult. Az UNESCO mellett működő önálló szervet. Most 120 tagállam képviselteti magát benne, jóllehet az ICOM-hoz nem államok, hanem adott országok muzeológusai, illetve múzeumai csatlakozhatnak. A szervezeti struktúrán belül öt-hat állandó jellegű tanács tevékenykedik közvetlenül az elnökség mellett. Ide, erre szintre került be most három szakember hazánkból. Magyarok ezen a fokozaton még sohasem kaptak tisztséget az ICOM-ban. Mindez a magyar múzeumi szakma elismerését jelenti. Zsolt etikai, Henrietta pedig jogi területen dolgozik a szövetségben.

– Ön mivel foglalkozik majd?

– Abban a bizottságban fogok dolgozni, amely az ICOM elnökségének készít közép- és hosszú távú stratégiatervezeteket. Ezeket aztán az elnökség az ICOM közgyűlése elé tárja, ott születik meg róluk a végleges döntés.

– Mi lesz az első kérdés, amivel stratégiai szinten foglalkoznak majd?

– Még nem ülésezett az új összetételű bizottság. A szervezet tagállamainak nagy száma előny és hátrány is egyben. Igazán nehéz feladat a legkisebb közös többszörös megtalálása. Nagyon eltérő kultúrákat képviselnek az egyes múzeumok, nagyon eltérő szabadságfokon dolgoznak, más a függőségi helyzetük, vannak, amelyek politikai, mások gazdasági befolyás alatt állnak. Természetesen más a világ Ghánából, és más Prágából nézve. Az igazi kihívás az, hogy megtaláljuk azokat a témákat, amelyek mindannyiunkat érdekelnek, és közös álláspontra jussunk ezekkel kapcsolatban.

– Milyen konkrét témák kerülhetnek napirendre?

– Az egyik ilyen az illegális műkincs-kereskedelem visszaszorítása lehet. Nagy az ICOM tekintélye, és ha etikai elveket fogalmaz meg a műkincs-kereskedelem terén, illetve olyan stratégiát alkot, amellyel irányt mutat az egyes államoknak, hogy milyen törvényeket hozzanak az illegális műkincs-kereskedelem blokkolására, akkor igen fontos dolgot vitt véghez.

– Miként tekint az ICOM a Városligetre?

– Látványos sikerként. Egy éve, amikor megnyílt a Néprajzi Múzeum, olyan konferenciákat tartottak itt, amelyre eljöttek a nagy európai néprajzi és antropológiai múzeumok vezető szakemberei, és csodálatuknak adtak hangot.

– Interaktivitás, modern módszerek. A Szentendrei Skanzen például most színészeket alkalmaz tavaly átadott erdélyi tájrészében…

– A múzeumok közönségkapcsolata húsz-harminc éve nagyon széles körűvé vált, szokatlan kommunikációs megoldásokra építenek, kihasználják a digitális technológia lehetőségeit, és minden korábbinál több információt adnak a látogatónak. Már nemcsak arról van szó, hogy megmutassanak egy-egy környezetéből kiemelt tárgyat, de megmutatják azt is, hogy ki és mikor készítette, ki mire hol használta. Nagyjából ezt nevezzük a tárgy értelmezési hálójának. Örök kérdés, hogyan tudjuk felépíteni és prezentálni ezt a hálót. Az a toll például, amivel Antall József aláírta a Varsói Szerződés feloszlatását kezdeményező dokumentumot, szimbolikus tárgy lett. Annak a szimbóluma, hogy véget ért a kommunizmus, de azt is hangsúlyozza, hogy a befejező aktust a magyar miniszterelnök kezdeményezte, ráadásul mindezt Moszkvában tette, nem éppen veszélytelen keretek között. A tollat egyébként a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Ennek így együtt van meg a maga fontos, többrétegű jelentése. Itt, nálunk most a sebészet elmúlt évszázadait bemutató kiállításon különféle eszközöket helyeztünk a tárolókba. A tárolók fölé viszont olyan régi metszeteket függesztettünk, amelyek világos képet adnak arról, hogy egy-egy eszközt mire és miként használtak. A látogató itt vizuálisan érti meg a mondanivalót, nincs szükség több nyelven előadott hosszú mondatokra. A kiállításokon színészeket, ha jól emlékszem, a Szépművészeti alkalmazott először, jó tíz éve. A módszer most, a Skanzen erdélyi tájegységében is kitűnően működik. A Skanzen az egyik legdinamikusabban, legtöbb interakcióval működő hazai múzeum. Nagyon jó a híre külföldön is, Európa egyik legjobb szabadtéri múzeuma. Jellemző, hogy ezt a múzeumi formát a svédek fejlesztették ki, és most ők járnak Szentendrére tapasztalatot gyűjteni.

– Itt is lehetne az Antall József tolla, mert itt ülünk a múzeumi dolgozószobájában…

– Akár lehetne is, de többen látják a Nemzetiben. Én 1989 szeptemberében kezdtem itt dolgozni, az ELTE bölcsészkarán végeztem. Antall József hívott ide. Kivételes és mélyen becsületes ember volt. Intelligenciája és akaratereje mellett a tartása volt igazán becsülendő. Ebben az irodában gyűltek össze időről időre az MDF-esek, de más pártok emberei is, és különböző államok nagykövetei is ellátogattak ide. Túlzás nélkül állítható, hogy a rendszerváltás egy része itt zajlott.

– Ma is itt lebeg Antall József szelleme?

– Több fontos korszaka volt a múzeumnak. Antall József huszonhat évet töltött itt, ez is nagyon erős korszak volt. Igyekeztem is a nyomában járni 2007 és 2016 közötti vezetésem idején, amíg át nem mentem a Nemzeti Múzeumba főigazgatónak. Nagyon sok kiállítást rendeztünk, köztük külföldi tárlatokat is. De értékesek voltak a konferenciáink és a kiadványaink is.

– Milyen szerepe van a helyi múzeu­moknak a társadalom életében? Egy időben vita folyt a megmaradásukról, a finanszírozásukról…

– Európában vannak nagy múzeumok, vannak kisebbek, városiak, és vannak helyi, kicsi, falusi múzeumok is. Vitathatatlan az utóbbiak közösségalkotó, közösségmegtartó, identitáserősítő szerepe. Ugyanolyan fontosak, mint a monstre intézmények, de persze más a funkciójuk. Ezek a múzeumi rétegek egymásra épülnek, az európai múzeumok rendszere nem is egy, hanem több, egymás alá-fölé feszített háló. Nem találni olyan európai kistelepülést, amelynek ne volna tájháza, faluháza, múzeuma. Nincs ez mindenütt így a világban, de az európai múzeumi világ és kultúra egyik erejét éppen ez adja.