Hirdetés

Melyik az a Jókai-regény, amelyből maga a szerző írt színpadi változatot, Keresd a szíved címmel? Melyik az a Jókai-regény, amelynek filmváltozatát 1965-ben mutatták be, Várkonyi Zoltán rendezésében? Az 1869-ben megjelent A kőszívű ember fiai Jókai Mór egyik legismertebb könyve. A nem kis részben az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején játszódó, a magyar függetlenség ügye mellett kiálló mű most a székesfehérvári Vörösmarty Színház műsorán debütált.

A cselekmény a címben említett kőszívű ember – a rideg, büszke, konzervatív és császárhű Baradlay Kazimir – végrendeletének kihirdetésével kezdődik: legidősebb fia, Ödön maradjon a cári udvarban, Szentpéterváron, és váljon belőle minél magasabb beosztású diplomata. Középső gyermeke, a Bécsben katonáskodó Richárd a császári testőrségtől idővel lépjen át a lovassághoz, és igyekezzen bejutni a tábornoki karba. A legfiatalabb, Jenő hágjon egyre feljebb és feljebb a ranglétrán, hogy végül főhivatalnok váljon belőle, szintén Bécsben. Baradlay Kazimir továbbá úgy rendelkezett, hogy özvegye menjen feleségül legfőbb szövetségeséhez, a Rideghváry Bence nevű, szintén császárhű hivatalnokhoz.

Baradlayné azonban szembeszegül elhunyt férje akaratával, és nemhogy nem házasodik újra, de fiai hajóját sem hajlandó az apjuk által kijelölt vizekre irányítani. Ödön így elveheti azt, akit szeret, Arankát, egy református lelkész lányát, ami pedig testvérei szívügyeit illeti: Richárd Bécsben eljegyzi a Plankenhorst család megtűrt rokonát, Editet, míg Jenő a bárói família lányába, Alfonsine-ba habarodik bele, mit sem tudva róla, hogy választottja titokban egy császári tiszt, Palvicz Ottó szeretője.

1848-ban aztán elindul az egész Európán végigsöprő forradalmi hullám, amely március 13-án Bécset is eléri, hogy két nappal később már Pest-Budánál fodrozódjon. Ödön és Richárd bekapcsolódik a magyar szabadságharcba, részt vesznek Buda várának visszafoglalásában. A fegyvert nem fogó Jenőt ugyanakkor szerelmi bánat gyötri: a báróné közölte vele, hogy nem adja hozzá Alfonsine-t.

Korábban írtuk

A magyar függetlenség ügye 1849 őszére elbukik, és működésbe lép a császári megtorlógépezet. Ödön arra számít, hogy a vésztörvényszék elé kell állnia a forradalomban való részvétele miatt. Kisvártatva érkezik is egy levél a Baradlay-birtokra, csakhogy nem Edmundnak (Ödönnek), hanem Eugennak (vagyis Jenőnek) címezték. A császári hivatalnokok összekeverték a két nevet, ám Jenő vállalja e tévedés következményeit, és megjelenik a hadbíróság előtt, hogy számot adjon Ödön tetteiről…

A Székesfehérváron látható előadás nem kizárólag a regény fentebb vázolt fő szálaira összpontosít, de egyes mellékszereplők sorsának alakulására és e karakterek motivációinak bemutatására is kitér. A nézők így összetettebb képet kapnak arról, milyen szempontok és megfontolások, milyen célok és érdekek vezethették mindazokat, akiket 1848 tavaszán elkapott a történelem sodra: szabadságvágytól, forradalmi hevülettől hajtott ifjak éppen úgy megjelennek a színen, mint opportunizmustól vezérelt színlelők, a várható haszna miatt aggódó bankár vagy a tömeggel való szembenézés helyett magát halottnak tettető, koporsóba bújó katonai vezető.

Az epizódokat olykor komikum deríti. Az egyik jelenetben például a Baradlay-ház szolgálója, a szabadságharc kitörése után magára maradt Szalmásiné amiatt bánkódik, hogy nem született gyermeke. Erre néhány percnyi eltéréssel két férfi is megjelenik a házában, ráadásul éjnek évadján: első a magyar ügyért tevékenykedő, így az osztrákokat segítők elől menekülő Tallérossy Zebulon, másik a császári erőket segítő, tehát a magyarok elől futó férje, Szalmási.

Az előadás által rajzolt kép legszembeötlőbb vonása azonban az, hogy az ország már a XIX. században is erősen megosztott volt – a készítők ennyiben reflektálnak a mai, XXI. századi állapotokra. És hogy e kérdés a jelen színpadi változat mögött meghúzódó alkotó koncepció egyik legfontosabbika, azt a darab lezárása teszi egyértelművé: a fináléban a háttér díszlete – amelyről addig úgy tűnt, egyetlen elem – két darabra válik szét, melyek távolodni kezdenek egymástól, és széttartó mozgásuk következtében a lépcső fölé feszített nemzeti színű zászló kettéhasad…

És hogy a színpadon álló fiatal pár hogyan reagál e megosztottságra: beletörődik, együtt él vele, vagy megpróbál tenni ellene? – az a darab egyik legemlékezetesebb, egyben legelgondolkodtatóbb mozzanata, már csak e megoldás miatt is érdemes megnézni a székesfehérvári előadást.

De hogy egy kevésbé hatásosat is említsünk: Alfonsine szerelme, Palvicz Ottó egyszer sem lép színre, a néző csupán a többi karakter elmondásából értesül létezéséről és tetteiről. A Plankenhorst lánytól született törvénytelen gyermeke, Károly sorsa alapvetően máshogy alakul, mint a könyvben, de ami e radikális egyszerűsítés talán legkellemetlenebb következménye: a császári tiszt és Baradlay Richárd – a regényben már-már a hőseposzokat idéző – párbaját, ami igazán hatásos jelenet lenne, egyszerűen nem láthatja a néző!

De így vagy úgy: a főszereplők közül Kovács Tamás erőteljes, markáns alakítást nyújt Baradlay Richárd szerepében, míg a kedvesét, Editet alakító Fehér Diána Aida megkapóan hozza a választottjáért számos nehézséget vállaló, mellette hűségesen kitartó fiatal lányt. A mellékszereplők közül a Szalmásinét megformáló Ballér Bianka és a Tallérossy Zebulont életre keltő Krisztik Csaba szerez kacagtató másodperceket a közönségnek. De a zsibárus Salamont alakító Kuna Károly is említést érdemel: noha szerepe kimondottan rövid, előad egy emlékezetes és szemléletes példázatot a tengeri cetről, amely egy darabig békésen tűri, hogy egyesek a zsírján éljenek, és csak akkor szánja el magát a cselekvésre, amikor a kedvezőtlen változások már fájdalmasak…

Aki tehát megtekinti A kőszívű ember fiai legújabb változatát, a klasszikus nagyregények fordulatosságát és érzelemgazdagságát visszaadó darabot láthat, amely bemutatja, hogy a tevőleges anyai szeretet mennyiben képes az atyai vasszigor ellenpontozására, és arra buzdít, hogy az elrendelt(nek tűnő) helyett érdemes a magunk választotta utat követni. Mindezeken túl figyelmeztet: a politika és a háború hullámverése közepette is elengedhetetlen, hogy mind szűkebb (család), mind tágabb (nemzet, állam) közösségünkben is megtaláljuk és megálljuk a magunk helyét.

Úgyhogy miután elhagyta a színházat, a nézőben visszhangozni kezdhet egy-egy, az előadás során elhangzott mondat. Például a Baradlay Kazimir legfőbb célját felfedők: „A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.” Vagy azok, amelyeket az özvegye mond a bécsi forradalom idején: „Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a fiúk hazajöttek.”