Ha ön is tapasztalt már heves szorongást Firenzében, nem kizárt: Stendhal-szindrómája van!
Talán sokan átélték már – például egy múzeumban –, hogy a nagy töménységben jelen lévő műalkotások, azaz a művészet és a szépség ilyesfajta túláradása szívdobogást és zavarodottságot idézett elő bennük, vagy épp heves frusztrációt éreztek amiatt, hogy az alkotások befogadása a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt szinte lehetetlen küldetés. Nos ezt a jelenséget először Stendhal, a neves francia író élte át – hol másutt, mint Firenzében, az európai művészet, a reneszánsz születésének bölcsőjében –, és írta le egyik kötetében.Stendhal 1817-ben látogatott el Firenzébe, a történelmi utcákon sétálva persze betért a Santa Croce-templomba. Az ártatlannak tűnő látogatás az író számára sokkos élményt jelentett, amelyről később így emlékezett:
„Lüktető szívvel léptem ki a Santa Croce-templomból, mintha kiszippantották volna belőlem az életet, úgy éreztem, mintha zuhannék”.
Az író visszaemlékezéséből kiderül, a templomban jelen lévő műalkotások váltották ki belőle ezt a heves reakciót, amelynek tetőpontján egyszerűen elájult.

E különös esetről kapta a nevét az a tünetegyüttes, amellyel az 1970-1980-as években egy Firenzében tevékenykedő olasz pszichiáter, Graziella Magherini foglalkozott:
több, mint száz páciensen figyelte meg a légszomj, szédülés, zavarodottság, önkívületi állapot, extrémebb esetben hallucináció, sírás és a mardosó bűntudat furcsa keverékét, amelyeket minden egyes esetben a művészeti alkotások sokasága, és e túláradó élmény befogadásának nehézsége váltott ki. A pszichiáter a tünetcsoportnak a Stendhal-szindróma nevet adta – utalva a francia író 1817-es élményére.

A tünetegyüttes oka nem más, mint a művészetek hatására fellépő, az ember elárasztó heves érzelem-cunami.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Magherini megfigyelése szerint ez az állapot főként az Uffizi Képtár látogatóit lepte meg, köztük is az amerikai és japán turistákat, és főképp az egyedül utazókat – talán azért, mert társaságban van kivel megosztani az emberre hirtelen rátörő érzéseket, gondolatokat. A Stendhal-szindróma tüneteinek hátterében tehát egyfajta érzelmi túlterhelés áll, amely a szenzitívebb személyekre jobban hat: a műalkotások látványa ugyanis azt az agyterületet stimulálja, amely az érzelmekért is felelős.


Aki járt már Firenzében – ha nem is ájult el a Piazza della Signorián nézelődés közben –, de egészen biztosan érezte, Firenze átéléséhez nem egy-két napra, hanem egy-két hétre, vagy akár még hosszabb időre volna szükség. Hiszen idő kell ahhoz, hogy az ember végig látogassa a város templomait, betérjen a múzeumokba és galériába, vagy csak ráérősen, céltalanul bóklásszon az öreg utcákon, ahol minden sarkon akad egy művészettörténeti szenzáció. Stendhal mestert tökéletesen meg lehet érteni: a Santa Croce-ban Cimabue, Giotto di Bondone, Taddeo Gaddi, Donatello lenyűgöző művei mellett az itáliai dicsőségek pantheonjában olyan neves személyiségek sírja, vagy emlékműve áll, mint a reneszánsz mester, Michelangelo, a csillagász Galileo Galilei, a köpönyegforgatás atyamestere, a politikai gondolkodó Niccoló Machiavelli, vagy a zeneszerző Gioachino Rossini – e neves személyiségek emlékezete mögött pedig ott vannak az európai kultúra legszebb és leggazdagabb korszakai.

Az Uffizi Képtár tényleg veszélyes terep, olyan szürreális töménységben hozza elénk az európai művészet legnagyobbjait Giottotól Filippo Lippi-ig, Piero della Francesca-tól Leonardo da Vinciig, Michelangelotól Raffaelloig, amibe tényleg beleszédül az ember, ráadásul Sandro Botticelli Vénusz születése című képe, vagy Leonardo da Vinci Angyali üdvözlet című alkotása előtt nemhogy lépni nem lehet a tömegtől, de levegőt venni sem nagyon van esély.

A Stendhal-szindróma tehát egyfajta védekező reakció, az agy kikapcsol, hogy megelőzze a művészet okozta érzelem-cunami idegrendszert megterhelő hatásait. Mindenesetre itt kell megemlíteni, hogy a derék olaszok védettek e jelenség ellen, ami nem is csoda, hiszen egész életüket az európai művészet legnevesebb emlékei között élik le: számukra mindez épp olyan természetes, mint a levegővétel.


