Hirdetés

A heavy metalról és az abból kibomló megszámlálhatatlan alműfajról sokáig tartotta magát az a hiedelem, hogy az valamiféle ördögi, sátánista, bomlasztó antikulturális jelenség. Kétségtelen, hogy voltak, vannak olyan előadók, akik fejük búbjáig merültek az okkultizmus világába, mások a vizuális sokkolás szándékával jelenítettek-jelenítenek meg koponyás, ördögös külsőségeket. Az előbbiek szerencsére mindig is kevesen voltak, utóbbi ábrázolások pedig már-már műfaji megszokássá váltak, miközben a nyugtalanító, felkavaró, apokaliptikus hangulatú lemezborítók lassan szerves kapcsolatba léptek egyre sötétedő, bomló korunk valóságával – szóval a maguk módján nagyon is kifejező lenyomatai a sátán kutyái által mérgezett és terrorizált világnak.

A művészet dolga ugyanis nem csak a szép, a jó, a nemes, a léleképítő megmutatása. Ugyanilyen fontos az irtóztató dolgokkal való szembesítés is a felrázás, a figyelmeztetés szándékával.

A rettenetben való öncélú, polgárpukkasztó dagonyázásnak persze nincs értelme, az kifejezetten ártalmas, de halálba tartó modern világunk valóságának sötét képi allegóriákkal való megjelenítése nagyon is egészséges impulzust adhat. Tekintsük ezeket vészkiáltásoknak, akárcsak Hieronymus Bosch groteszk-bizarr-irtóztató vizuális világát.

Mindezt azért bocsátottuk előre, hogy világos legyen:

a konzervatív, keresztény létszemlélet egyáltalán nem áll ellentétben a metal műfajainak műélvezetével.

Ami azt illeti, ez a zenei világ a maga zabolázatlan vadságában meghatározóan képvisel olyan, a megalkuvó konformizmus nézőpontjából lázadásnak minősülő értékeket, mint a kitartás, a bajtársiasság, az elvhűség, a bátorság, az egyenesség – voltaképp régmúlt idők lovagi eszményeinek felpislákolása ez, éles kontrasztban állva a létünk lényegéről tudomást venni nem óhajtó pillanatnyi élvhajhászat szirupos, felszínes pop-prüntyögéseivel.

Kapcsolódó cikkünk

Ezért merészelünk alább a kaliforniai öböl-térségben, a Bay Areában az 1980-as évek első felében megszületett thrash metal műfajának stílusalapító zenekarainak egyike, a Testament új albumáról méltatólag írni.

Az 1983-ban Legacy néven alapított csapat soha nem ért el olyan kereskedelmi sikereket, mint egyik-másik Bay Area-beli társa, de ez becsületükre válik – a minőség nem eladott lemezek és koncertjegyek számában mérendő. A Testament sohasem gyártott lakossági slágereket, mindig megmaradtak a műfaj keretein belül: feszes, gyakran szélvészgyors ritmusok, horzsoló gitárok, férfias ének, ami olykor tud lírai is lenni, de a teret kitöltő bömbölés vagy akár hörgősre vett vokalizálás sem idegen a banda megjelenésre is tekintélyes, korpulens frontemberétől, Chuck Billytől, aki egyébként a pomo indián törzs szülötte – fiatal korában egy ideig a San Francisco-i Hopeland rezervátumban élt. Ennek megfelelően ő maga az őserő, nagy harcos, aki 2001-ben a rákkal is megküzdött, és sikeresen legyűrte az alattomos betegséget, ami a mellkasát támadta, közel a szívéhez. A Covid is alulmaradt Billyvel szemben, így a Testament ma is töretlen erővel, nem lankadó hittel menetel a műfaj legjobbjainak sorában.

A zenekar Para bellum című tizennegyedik új sorlemeze talán nem annyira kimagasló, mint a csakis szuperlatívuszokban méltatható előző album, a 2020-ban megjelent Titans of creation vagy a kettővel azelőtti, 2012-es Dark roots of earth, de egyenletesen magas színvonalú mestermű tíz remekbeszabott szerzeménnyel. Sokszínű, de nem széttartó album született, mely a banda számára leginkább komfortos thrash metal felől zenei értelemben kikacsint a death metal, sőt a black metal világára is. Mégis egységesnek hat az anyag, nem öncélúan egymás után hajigált stíluselemek rendezetlen kavalkádja. Ez nagyban köszönhető a daloknak bődületes dinamikát adó új dobosnak, a mindössze 27 esztendős Chris Dovasnak, aki a 63 éves Billynek akár unokája is lehetne, mégis, a jelentős korkülönbség ellenére érződik a zenekari egység.

A vad zúzdák mellett egy lírai hangvételű, vonósokkal is díszített ballada is elfért a lemezen, ebben Billy az érzelmesebb hangját is megmutatja. Nem idegen ez tőle, a korábbi albumokon is szerepeltek már hasonló hangvételű szerzemények. A két szólógitáros és zeneszerző, Eric Peterson és a jazz világában is magasan jegyzett Alex Skolnick ezúttal is ízes, fifikás, gondosan kidolgozott, a progresszív megközelítést sem nélkülöző gitárszólókkal díszítették a robusztus dalokat, a metal világának univerzális, számos zenekart megjárt basszusgitáros, Steve DiGiorgio pedig magabiztosan adja meg a szerzemények masszív alapját. Mindehhez telt, arányos hangzás társul, a disztópikus lemezborító a neves grafikus, Eliran Kantor látomásos képi világának szülötte.

Az album címe a IV. századi római hadművészeti írónak, Flavius Vegetius Renatusnak tulajdonított szállóigét („si vis pacem, para bellum”, azaz „ha békét akarsz, készülj a háborúra”) idézi – lássuk be,

nyugtalanítóan időszerű ez a harmadik világháború nyomasztó árnyékában.

Jól összefoglalja a lemez dalainak gondolatiságát, a szövegek ugyanis a modern kor örvénylő káoszáról, a mesterséges intelligencia és általában a technológia hatalomátvételének veszélyeiről, az ember elbizonytalanodásáról, környezete feléléséről szólnak. Nem habkönnyű, rózsaszín táncdalok ezek, hanem megannyi üvöltő figyelmeztetés. Letaglóznak, de gondolkodásra és végül cselekvésre sarkallnak. Vagyis erőteljesen hatnak a míves fémzenét befogadni képes hallgatóra – és végső soron ez a művészet értelme.

A Testament nem találta fel újra a thrash metalt, nem is definiálta újra (nem is nagyon lehet), de nem fáradt, nem önisméltő, nem is izzadságszagú anyag ez, a Nuclear Blast kiadó gondozásában október 10-én megjelent Para bellum az egyenletesen magas színvonalú életmű méltó darabja. Már csak egy újabb hazai fellépés kellene…