„Halálos gázolás” – írta a MÁV, de mi történt valójában József Attila halálának estéjén?
„Harminckét éves lettem én – meglepetés e költemény” – fogalmazott József Attila a születésnapjára írt versében. Ma már tudjuk, az volt az utolsó, hiszen még abban az évben, 1937. december 3-án életét vesztette. De vajon igaz-e, amit a történelemkönyvek lapjain olvashatunk, hogy önkezével vetett véget az életének? Aligha, a legújabb kutatások szerint több érv szól az öngyilkosság ellen, mint mellette.
Kevés olyan alakja van a magyar irodalomnak, aki ennyire mélyen beleivódott volna a magyar gondolkodásba, mint József Attila. Verssorai már-már közmondások, iskolai padokba vésett emlékek, megzenésített sorok és színészi előadások örök ihletforrásai. De vajon az élete végének legfontosabb kérdésére tudjuk-e a helyes választ?
1937. december 3-án, Balatonszárszón a költőt elgázolta egy tehervonat. A hivatalos álláspont: öngyilkosság. A sajtó szalagcímei sem kerteltek: „a kiváló költő a vonat elé vetette magát és meghalt”. A közvélemény pedig – látszólag logikus érvekre támaszkodva – gyorsan elrendezte a történetet. Hiszen „ismerjük gyötrő gyermekkorát, lelki vívódásait, pszichés betegségeit”… mintha minden előre meg lett volna írva.
Csakhogy az elmúlt évtizedekben megrepedt ez a látszólag betonkemény magyarázat. Több kutatás, könyv és visszaemlékezés is azt sugallja: lehet, hogy nem öngyilkos lett. Lehet, hogy csupán tragikus baleset történt. Lehet, hogy a sínek között nem a kétségbeesés, hanem az emberi hibák – elsősorban a türelmetlenség – találkoztak a végzettel.
A legnagyobb vihart Dr. Garamvölgyi László kriminológus 2001-es könyve kavarta. Ebben részletesen bemutatja, miért tartja kizártnak az öngyilkosságot. Több, eddig elhallgatott vagy félresöpört tényt is előhoz: az aznapi levelekben sehol nincs búcsú vagy végső számvetés; mielőtt sétára indult volna, még arra kérte a testvérét, hogy melegítse meg az ételt, mire visszatér; a MÁV jegyzőkönyveiben pedig nem öngyilkosság szerepel, hanem: halálos elgázolás, azaz baleset.
És itt kezd igazán izgalmassá válni a történet. A kriminológus rámutat arra is, hogy ha valóban önkezűség történt volna, József Attilának ismernie kellett volna a menetrendet. De aznap 19:36-kor egy olyan tehervonat indult el, amelyet csak a személyzet ismert – a hivatalos menetrendben nem szerepelt. Nem készülhetett fel rá. Ha pedig nem tudott róla – hogyan választhatta pont ezt a szerelvényt? Ennyire szerencsés… vagy épp szerencsétlen véletlen lenne?
A gyanút az is erősíti, hogy tanúi is voltak a történteknek. Márpedig az öngyilkosság ritkán történik nyilvánosan. Többen is látták, hogy türelmetlenül járkált a sorompó előtt, majd megpróbált átbújni a kocsik között – ekkor indult el a szerelvény, és a két vagon közti csavarkapocs végzetes ütést mért a fejére. Nem drámai búcsú. Nem utolsó levél. Csak egy pillanat. Minden bizonnyal – egy rossz döntés.
De akkor miért rögzült mégis az öngyilkosság narratívája? Talán mert életének sok részlete „illeszkedik” ebbe a sémába: a kudarcba fulladt szerelmek, a pszichés betegségek, a számtalan intézeti kezelés. Könnyű így értelmezni – talán túl könnyű is. És lehet, hogy épp ezért volt kényelmes: mert nem kellett tovább kérdezni.
Mégis: éppen ekkor – 1937 végén – indult volna fölfelé az élete. Közeledett egy új verseskötet megjelenése, Baumgarten-díj is kilátásban volt, sőt: állást ígértek neki. Ez volt az a ritka pillanat, amikor okkal remélhette, szakmai és anyagi értelemben is rendeződik az élete. A sok kudarc és nélkülözés után csakugyan ekkor döntött volna a halál mellett?
A válasz talán sosem lesz teljes. Az irodalomtörténetben időről időre felbukkan a kérdés, majd eltűnik. De talán nem is az a legfontosabb, hogy tudjuk pontosan, mi történt azon a végzetes decemberi estén a sínek között. A lényeg inkább az, hogy mi történt előtte. Mert bár fájdalmasan rövid élet jutott József Attilának, életműve így is jóval nagyobb, mint amit az átlagember háromszor ennyi idő alatt megteremt.
