Hallgatva mesélő képek

– Húsz év után nyílt újra kiállítása szülőföldjén, Szekszárdon Valahol, Európában – Páros és páratlan képek címmel. A 2025. május 4-ig látogatható tárlat rendhagyó abból a szempontból is, hogy voltaképpen elbúcsúzik vele a fényképezéstől, a fotóművészi életmű lezárul. Miért döntött úgy, hogy leteszi a fényképezőgépet?

– A fényképezőgépet már nyolc évvel ezelőtt, amikor visszaköltöztem a szülőföldem közelébe, örökre letettem. Mert a digitális technika teljesen idegen, érthetetlen volt számomra.

A fényképezés 1839-es indulása után az én generációmmal elmúlik az, amit eddig fotóművészetnek neveztünk. Az analóg gondolkodás helyébe a digitális lépett, ami valami mást, egy virtuális világot teremtett. Az életmű lezárásaként ezért egy olyan kiállítást szerettem volna, amit magával visz az ember, mert azt érezte, hogy volt valahol.

– Milyen szempontok alapján válogatta ki a kiállításon szereplő fényképeket?

– Azok a képek a jók vagy maradandók, amelyek megérintenek. Merthogy sokan hibásan azt hiszik, hogy a méret határozza meg a képek minőségét. Holott a képeknek nem áruk, hanem értékük van, különösen hogy a fekete-fehérek közül mindegyik a saját nagyításom. Életem egyik legjobb képe a tihanyi altemplomról készült, és ezt rajtam kívül senki sem tudná kinagyítani. Azt tudtam, hogy a mintegy félszáz kiállított kép között lesz hat centiméteres, de másfél méteres is. Lesz fekete-fehér és színes, lesznek fák és portrék, európai nagyvárosok és Kárpát-medencei falvak. Mottója pedig Max Picard filozófust idézi: a kép hallgat, és hallgatva kimond valamit. Mert ebben az egy mondatban benne van minden, amit a fotózásról, a fotókról gondolok.

– A fákkal, a fafotózással kezdődött minden. Mi érintette meg a fákban?

– Ezek a képek voltaképpen fajellemrajzok, mert alakokat, formákat, embereket látok bennük, gondolatokat és érzéseket közvetítenek. Negyedéves magyar–történelem szakos egyetemista lehettem, amikor egy télen Visegrádon voltam az egyetem üdülőjében. Egy esti kocsmázás után észrevettem, hogy egy negyvenes égő megvilágít egy fát, aminek az árnyéka gyönyörűen kirajzolódik a házfalon. Mivel soha nem használok mesterséges fényt, másnap megvártam, míg a nap a fa mögé kerül, és lefényképeztem. Ettől kezdve csaknem öt éven keresztül csak fákat fotóztam.

– Hogyan fordult aztán az érdeklődése az emberi arcok felé? Mikor és kiről készítette az első portréját?

– A szakdolgozatomat az abszurd dráma és a magyar népballada összehasonlításából írtam, mert bár az abszurd drámáról szinte semmit nem tudtam, a Godot-ra várva életem egyik legnagyobb olvasmányélménye volt. Autentikus magyar népballadával azonban sehol nem lehetett találkozni, olyat sehol nem lehetett hallani. Egy kollégiumi diáktársam javaslatára ezért leutaztam egy jászárokszállási kollégiumba, ahol egy juhásztól gyűjtöttem népdalokat és egy balladát. Róla készítettem az első portrémat. Bár egy borzasztó rossz dolgozat született, attól kezdve megállás nélkül fényképeztem az arcokat, a parasztok mellett következtek az írók.

– Élete során több mint száz kortárs íróról, költőről készített portrét. Ki volt az első?

– 1969 telén volt egy kiállításom Kassán, onnan már nem volt messze Stósz, ahol Fábry Zoltán író szinte remeteként élt, így elhatároztam, hogy meglátogatom. Eltöltöttem nála egy napot úgy, hogy nagyjából öt percet beszélgettünk, majd két órát hallgattunk. Összesen három képet készítettem róla. A rá következő nyáron Fábry meghalt, írtam róla egy képekkel illusztrált nekrológot a szegedi Tiszatájba, amivel a tudtom nélkül beneveztek egy pályázatra. Nyertem kétezer forintot és azt a lehetőséget, hogy bármelyik újságnál szívesen látnak. Szerencsére maradtam a tanári pályán. Közben eszembe jutott, hogy Fábrytól kaptam egy dedikált könyvet azzal, hogy vigyem el Illyés Gyulának. Mivel nem volt telefonom, minden előzetes bejelentkezés állítottam be hozzá. Flóra néni fogadott, az első rostán túljutottam. Gyula bácsi sem dobott ki, de arra kért, jöjjek vissza később. Az a naplóbejegyzéseiből nyilvánvaló volt, hogy ha valakiket utál, azok a fotósok, ám velem kivételt tett. Később bármikor találkoztam is vele, a legrégebbi barátjaként üdvözölt, mint ahogy utána az írók nagy része is.

– Mitől lesz „jó”, vagy, ha úgy tetszik, „élő” egy emberi arc a fényképen?

– A jó portré két, bizalmi viszonyban lévő emberről szól, hiszen én mint fotós el akarom lopni az arcát, de ő nem engedi. Ám ha felenged és barátként fogad, mégiscsak ideadja. Ehhez azonban türelem kell, ki kell tudni várni a megfelelő pillanatot. Énekesekről például nagyon könnyű portrét készíteni, mert nem rám figyelnek, hanem befelé néznek. Az írókat pedig mindig beszélgetés közben fényképeztem, felkészülten mentem hozzájuk, ismertem az életművüket.

– Mindig csak azt fotózta, amiben vagy akiben a kedvét lelte?

– Igen, teljesen szabad voltam. Idejövet jutott eszembe, hogy március 15-e kapcsán mindenki a szabadságról beszélt. De nem a szellemi szabadságot hangsúlyozták! Olvastam egy mondatot Nietzschétől: „Az ember szellem, tehát szabad.” Ez mentette meg a korosztályomat. Mert nem érdekelt, hogy itt vannak az oroszok, az sem, hogy partvonalon kívül vagyok, hanem azt csináltam, amit akartam, kitaláltam magamat. Dolgoztam kollégiumban, de volt mellette egy sötétkamrám, ahová munka után visszavonulhattam.

– És tanított is… Fotóelméletet, fotóesztétikát különböző egyetemeken úgy, hogy önt senki nem tanította fotózni. Kiket tart mégis a mestereinek?

– Tevelen a plébánosunknak volt egy Kijev gépe, ami akkor a legjobbnak számított. Nekünk, hittanos diákoknak jutalomként nem szentképeket adott, hanem fotókat. Egyszer megengedte, hogy megnézzem a sötétkamráját. Azt hiszem, ott és akkor dőlt el minden. Ráadásul akkoriban jelent meg a Kritika folyóirat első száma, amiben megláttam Lucien Hervé fotóit egy ciszterci kolostorról. Tudtam, hogy ilyen képeket szeretnék én is csinálni, mert ő úgy fényképezett román kori templomokat, mint senki más. Kapóra jött, hogy egy orvos barátom titkos templomi esküvőt tartott Felsőörsön. Ezt követően tíz éven keresztül bárhova mentem, a román kori templomokat kerestem, amelyekből később lett is egy kiállításom. Lucien Hervével csak harminc évvel később, Párizsban találkoztam. A másik mesteremnek Sára Sándort tartom, akivel személyesen ugyan soha nem beszéltünk a fényképezésről, de filmjei révén a gondolkodás- és látásmódja nagyon megfogott.

– A kiállított fotók arról árulkodnak, hogy a fekete-fehér képek közelebb állnak önhöz, mint a színesek. Jól gondolom?

– Próbáltam tagadni, de most kiderült, hogy van hatezer színes képem, de nem érdekeltek, ezért nem is nagyítottam ki őket annak idején. Azt kell mondjam, hogy a fekete-fehér kép a legszínesebb, merthogy az agy hozzáteszi a színeket. A színeseknél már bonyolultabb a helyzet, hiszen le kell bontani valamit. Ha egy szín zavaró, már nem a képet csodáljuk, hanem azon morfondírozunk, miért ilyen?

– A fotók mellett egy fafaragványa is szerepel a tárlaton. A fák fényképezése után a fák faragása következik?

– Valamikor régen olvastam egy könyvet az öregedés művészetéről. Megjegyeztem belőle egy nagyon fontos részt: ha az ember öregkorára nem talál ki magának valamit, akár csak olyat, aminek semmiféle értelme sincs, akkor nagyon gyorsan véget ér az élete. Madách falanszterében Michelangelo széklábakat faragott. Több mint tíz éve én is vettem egy faesztergát. Mert nincs annál nagyobb öröm, mint amikor esztergálhatok.