Hang, szív, erő

– Miért tartották fontosnak, hogy nevet változtassanak?

– A Honvéd Férfikar név komoly identitást jelentett az együttes számára, még akkor is, ha 1949-ben az akkori Néphadsereg keretein belül szerveződött. Tagjai eredetileg katonák voltak, akiket a hadsereg berkein belül fedeztek fel: a jó hangi adottságú, jó hallású, sokszor zenei előképzettség nélküli katonákból viszonylag rövid idő alatt magas színvonalú együttes verbuválódott. Aztán az idők során a katonákat hivatásos énekművészek váltották fel, ma pedig általános, hogy tagjaink professzionális civil énekesek legyenek, akik közül sokan szólistaként is keresett előadók.

– A Honvédé egy kicsit kelet-európai történet is, hiszen szovjet mintára alakultak ezek az együttesek…

– Persze, és nem véletlen, hogy a világ legnagyobb létszámú hivatásos férfikarának megalapítása ugyancsak a keleti blokkban, Észtországban történt, ám az alapítás körülményei semmit sem vonnak le a művészi értékből. Ennél ugyanis sokkal mélyebben gyökerezik a keleti kultúrában a férfikarok hagyománya, elég csak a pravoszláv egyházzenére gondolni. A nemzetközi kóruséletben sok az amatőr, de amúgy kidolgozott műsorral megjelenő, jó hangzású férfikar, főként az észak-európai országokban, valamint az Egyesült Államokban van ennek a műfajnak nagy hagyománya. A Magyar Nemzeti Férfikar nagy létszámú, professzionális hangzású együttese összetéveszthetetlen koncertélményt ad, és ez az erő az alapítás utáni évtizedekben is ott volt az együttesben, már akkor is az előremutató, kísérletező és elmélyült művészi munka volt rá jellemző. Persze a Honvéd mint identitás mást jelentett a megalakulás éveiben, mást a rendszerváltozás után, és mást jelent ma: hivatásos zenei együttes vagyunk, a Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltán vezette Honvéd Együttesben, a szintén általa vezetett Magyar Nemzeti Táncegyüttes mellett. Ma azonban ha megjelenünk egy koncerten, az együttest addig nem ismerő közönség joggal várhatja el, hogy Honvéd Férfikarként katonazenész-produkciót nyújtsunk, holott mi hagyományos, klasszikus zenei értékek alapján működő együttes vagyunk.

– A régi névvel tehát kevéssé tudták elérni a potenciális közönségüket?

– Így van, ugyanis egyre inkább azt éreztük, hogy az általunk nyújtott zenei tartalmat a nevünkben is újra kell definiálni. Ez nem a múltunk megtagadása, hanem a hosszú távú jövőnkről szól. Az új név tehát a Magyar Nemzeti Férfikar, amiben ráadásul benne áll a nemzeti jelző: egyrészt mutatja, hogy az együttes – annak minden kötelezettségével – nemzeti kultúrstratégiai intézményként működik, másrészt jelzi azt is, hogy Magyarországot képviseljük. Nem beszélve arról, hogy külföldi turné esetén az új név tükörfordítása egyértelművé teszi az együttes elhelyezését a komolyzenei szcénában, míg az előző név örökös félreértésre adott alkalmat.

– A névváltozás művészi szempontból eszerint nem hoz változást?

– Nem, a névváltozással azonban reményeink szerint könnyebben megtalál minket az ezt a fajta koncertélményt kereső közönség. A komolyzenei színtéren nehéz érvényesülni, a férfikari műfaj pedig amúgy is kisebb szegmens. Fontosnak tartom, hogy ne elszigetelten működjünk, hanem kooperáljunk más együttesekkel, zenekarokkal, így amellett, hogy azok repertoárja is bővül, mi is tudunk nyitni az ő közönségük felé. Ma már nagyon komoly szervezést, másfajta szemléletet, sőt, műsorpolitikát feltételez, hogy tele legyen a koncertnaptár. A közelmúltban Bécsben koncertezhettünk a Musikvereinban, amelyen Arnold Schönberg Gurre-Lieder című monumentális művét adtuk elő közösen a Bécsi Szimfonikusokkal, a Szlovák Filharmónia Kórusával és a Bécsi Kórustársasággal – ez is jó példa a kooperációra. Sokféle hatás, inger éri az embereket, nagyon színes a kulturális paletta, ezért is fontos, hogy a különböző együttműködésekkel a férfikari hangzást ismertebbé tegyük.

– Hogyan áll össze a férfikar repertoárja?

– A klasszikus zenei produkcióktól a könnyedebb műfajokig terjed a repertoárunk, a gregorián énekektől az önálló kórusműveken, oratóriumokon, operákon keresztül a dzsessz-, rock- és elektronikus zenei koncertekben való közreműködésekig. A közeljövőben például a MÁV Szimfonikus Zenekarral Cherubini d-moll Requiemjét adjuk elő, januárban a Zeneakadémián a Magyar remekművek című koncerten Vajda Jánosnak és Orbán Györgynek az első világháború századik évfordulójára komponált kantátáit szólaltatjuk meg, és természetesen az ünnepkörökhöz is alkalmazkodunk. Advent idejére is tematikus koncertekkel készülünk, és a népszokásokhoz fűződő témákat is színvonalas előadásokkal ünnepeljük, sokszor a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel közös produkciókban.

– Szűk merítést adnak a férfikar számára készült művek? Mennyire színes a férfikari irodalom?

– Említettem Cherubinit, aki két Requiemet írt: a d-mollt férfikarra, a c-mollt pedig vegyeskarra, vagyis előfordul, hogy egy zeneszerző így gondolkodik. Valójában egyáltalán nem szűk a férfikari irodalom, bizonyos korokban kifejezetten nagy divatja volt, a romantika idején például különösen sok mű született férfikarra. Ambícióm, hogy kortárs szerzőket ösztönözzünk, hogy írjanak nekünk műveket. Nemrég tartottunk egy koncertet, amelyen a legszebb férfikari művek hangzottak fel Liszt Ferenctől és a romantika korától egészen a XX. századi szerzőkig bezárólag, valamint kortárs magyar szerzők, így például Dobszay-Meskó Ilona műveiből is válogattunk. Személy szerint nagyon pártolom a kortárs darabokat, igaz, nem könnyű befogadni ezt a zenei világot, sokszor nincsenek benne hagyományos harmóniák, fülbemászó dallamok, mégis érdemes meghallgatni, mert zenei szempontból kicsit nyitottabbá, befogadóbbá teszi az embert: a lehető legjobb értelemben formálja, neveli a hallgatóságát.

– Jó, hogy a nevelés szót említi: az együttes zenei beavató sorozata a fővárostól távol eső kistérségekbe viszi el a klasszikus zenét. Miért vállalták fel ezt a missziót?

– A Petőfi Kulturális Program keretében olyan településeken adunk koncertet, ahol az ott élő gyerekeknek nem sok esélyük van arra, hogy élőben találkozzanak a klasszikus zenével. A gyermekkori zenei képzés fontosságáról már sokan sokszor beszéltek – ez közismert tény. Ha a fiatalok az interneten megtalálható zene után élőben végig hallgatnak akár egy könnyűzenei számokat feldolgozó a cappella koncertet, az maradandó élményt adhat nekik, elindíthat bennük valamit. Ez az élő, közvetlen találkozás a zenével kulcsfontosságú lehet: előfordulhat, hogy éppen egy ilyen koncert adja meg a lökést, hogy valaki elgondolkozzon rajta, mi érdeki igazán, vagy felfedezzen magában valamiféle tehetséget – akár úgy, hogy hosszú évek után éppen a zene adja majd az első igazi sikerélményt a számára. Ezt a hatást pedig nem szabad lebecsülni, már csak azért sem, mert jóval erősebb és sok esetben jóval maradandóbb, mint amire a hagyományos oktatási módszerek valaha is képesek lehetnek.