Újra Budapesten a Dropkick Murphys
Harc az igazságért
Amikor annak idején a Sex Pitols a brit királyi palota előtt írta alá lemezszerződését, a punk irányzat nagyobb sebességre kapcsolt. Az említett és a hagyományos ír zenét rockkal vegyítő Dropkick Murphys legalább ekkora dobásra készül, amikor csaknem tíz év után ismét Magyarországra látogat. Ezúttal 2024. június 11-én lép a Budapest Park színpadára.
A vegyes stílusösszetétel egyik magyarázata lehet, hogy napjainkra a zenekarnak egyetlen alapító tagja maradt, a keleti parti Massachusetts államban született, ír származású énekes, Kenneth Casey. Ő pedig sem mondanivalóját, sem zenéjét nem szereti cifrázni, nyíltan vallja, hogy célja az AC/DC egyszerűségének a kelta punk rockkal történő vegyítse. Addig fokozza a feszültséget, amíg koncertjei csúcspontján az addig egy helyben mozgó közönség jellegzetes csoportos lökdösődésbe (pogózás) nem kezd. Akár tetszik ez mindenkinek, akár nem, az ott állók ebből kimaradni nem tudnak.
Casey tudatosan választott nevet zenekarának, holott annak semmi köze a zenéhez. Az amerikai John „Dropkick” Murphy ugyanis szabadfogású, rendkívül sikeres birkózó volt, mai szóhasználattal élve: pankrátor. Vízszintesen, fejmagasságig felugorva, lábkulccsal (dropkick) kapta el ellenfele koponyáját, majd nyakának fojtófogásos szorításával vitte padlóra.
Ami a zenét illeti, Casey több hangszeren játszó társakat vett maga mellé: Matt Kelly dobost, Al Barr énekest, James Lynch gitárost, valamint a dudán, bendzsón, ír sípokon, hegedűn, tangóharmonikán, mandolinon, szájherflin egyaránt játszó Tim Brennan és Jeff DaRosa muzsikusokat. Ez a változatosság teszi lehetővé számukra, hogy túllépjenek a punk egyszerűségének keretein. Az eredeti zenei vonal egyébként Barr kedvenc amerikai híressége, a magyar tagot is magának mondó, azóta elhunyt Ramones két-három perces tételeihez áll legközelebb, azoknál persze nem tapasztalható a tőlük teljesen elütő, több hangszeres ír beütés.
Műsoruk többnyire húsz, viszonylag rövid dalból áll össze. Ahogy a punknál szokás, elsősorban jogos sérelmeiket panaszolják fel, megoldást viszont nem kínálnak. Témáik egyfajta kitörési szándékot jeleznek a közegből, amely szinte lehetőséget sem ad a változásra, marad számukra a reménykedés, hangoskodás, hátha meghallja valaki, és segítségükre siet. Lendületük ritkán enged teret a lassúbb részleteknek, ezek egyike, a mandolinalapú Rose Tatto viszont legkedveltebb koncertszámuk.
Hogy zeneileg urai hangszereiknek, arra tökéletes bizonyíték a 2017 januárjában, csupán maroknyi beavatott előtt, stúdióban adott akusztikus koncertjük. Minden trükközés nélkül zenéltek, bizonyos részeket valamennyien énekeltek. A vége előtt Casey elmondta, hogy John Murphy fia egy fellépésük után felkereste őket, és megköszönte, hogy tisztelettel adóznak elhunyt édesapja előtt, aki a sportolás mellett rehabilitációs központot vezetett alkoholisták számára.
2023-ban megjelent Okemah Rising című stúdiólemezük szintén jó megszólalással, változatossággal, a népi hangszerek felerősítésével folytatja a korábban megkezdett zenei vonalat. Élőben viszont minden egészen más. Pattanásig feszülnek az indulatok, nyoma sincs visszafogottságnak, a zenekar harcba száll az igazságáért.
