Harmonikus eklektika

– Bár az Amikor Galériát csak 2015-ben nyitotta meg Budapest belvárosában, a régiségek és a műtárgyak iránti érdeklődése jóval korábbi történet. Mikor kezdődött?

– Édesapám üveges és képkeretező volt, nagyon sok emberrel és rajtuk keresztül számos művészi alkotással találkozott. Sokszor előfordult, hogy fizetségként nem pénzt, hanem tárgyakat kért, így én már régiségek között nőttem fel. Ezeket ő még nem gyűjteményként kezelte, volt ugyan néhány darab, amihez ragaszkodott, de alapvetően a legtöbb tárgyat hamarosan tovább is adta. A lényeg azonban az, hogy már gyermekkoromban kialakult bennem egyfajta szeretet a régiségek iránt. Az idők során persze folyamatosan változott, fejlődött az ízlésem, de a szenvedély megmaradt.

– Hol tart most ebben a fejlődési folyamatban? Mit látnánk, ha körbenéznénk az otthonában?

– Nagyon letisztult környezetet, viszonylag jó tárgyakkal. Ez alatt nem feltétlenül a drágaságukat értem, hanem azt, hogy csak olyanokat viszek haza, amelyekkel esztétikailag elégedett vagyok. Inkább választom egy kis mester nagyon jó alkotását, mint egy nagy mester gyenge munkáját. A harmonikus eklektika híve vagyok, vagyis nálam egy minőségi antik tárgy jól megfér egy nagyon modernnel. Ráadásul nem ragaszkodom ahhoz sem, hogy feltétlenül művészi alkotások legyenek! Számomra ugyanis nem kizárólag ezek képviselnek esztétikai értéket, hanem az 1980-as évek popkultúrájának igényes darabjai is. Ötven évvel ezelőtt például még senki sem gondolta volna, hogy egy boltról leszerelt reklámfelirat milyen jól tud kinézni egy szobában! Nyilván nem egy polgári enteriőrben, de ma már ez is belefér a lakberendezés tárgyai közé, ráadásul egészen zseniális hangulatot tud varázsolni.

– Valami hasonló harmonikus eklektika jellemzi az Amikor Galériát is, amelynek fő profilja ugyanakkor a II. világháború utáni művészet, tárgykultúra és lakberendezés. Mi a különleges ebben az időszakban?

– Amikor a galéria megnyílt, mindenki azt gondolta, halálra van ítélve. Túl nagy, ráadásul valóban kifejezetten a háború utáni tárgykultúrára épül. De Istennek hála az idő rácáfolt a kétkedőkre, sőt, egyfajta lavina is elindult, sikerült pozicionálnunk a háború utáni képző- és iparművészetet. Ugyanakkor az, hogy ez a kor most újra előtérbe került, egy teljesen egészséges fejlődés eredménye. Ahogyan ugyanis haladunk előre az időben, nagyjából 70-80 évente mindig visszakanyarodunk oda, ahol akkor tartottunk. Ez az időintervallum mára egy kicsit leszűkült, és nagyjából tíz évvel ezelőtt már elkezdődött az 1960-as évek reprodukciója, amivel párhuzamosan a lakberendezés is átalakult. Erre a változásra a nagy nyugati multik, köztük az IKEA is felfigyelt, és természetesen azonnal reagált is. Nagyon érdekes például, hogy milyen elképesztő árakon kelnek el most a svéd bútorgyár 1960-as évekbeli eredeti, igényes anyagból készült tárgyai, amelyeknek már külön gyűjtőkörük is van. A felmerült igényre válaszolva az áruházlánc most ugyanazokat a hangulatú és funkciójú bútorait gyártja újra, vagyis másodszor profitál egyazon korból. Az átalakulás mindeközben annyira felgyorsult, és olyan hirtelen változik meg a vásárlók igénye, hogy kereskedőként nagyon nehéz követni. Persze vannak azok a nagyon magas színvonalú műtárgyak, amelyeket ez a változás különösebben nem érint, hiszen kortalanok, így esetükben sokkal inkább a befektetési aspektusok működnek. Ma azonban már ezek egyre jobban a háttérbe szorulnak, helyüket a dekorációs és az esztétikai igények veszik át.

– Ha végignézünk a galériában, a kisebb dísztárgyaktól és kiegészítőktől kezdve az ülőgarnitúrán át egészen a kvalitásos festményekig minden megtalálható itt. Vagyis a képző- és iparművészetet tulajdonképpen belehelyezik egy-egy lakásenteriőrbe, hogy inspirációt kaphassanak azok is, akiknek csekélyebb a fantáziájuk vagy tapasztalatuk a lakberendezés terén. Műkereskedőként minden korszak minden tárgyához értenie kell?

– Talán pontosabb, ha azt mondom, mindenhez konyítok valamennyit. Vannak bizonyos területek, amelyekben talán nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy kifejezetten erős vagyok. És persze vannak olyanok is, amelyekhez nem tudok érdemben hozzászólni. Régen klasszikus régiségkereskedőként főként az antikvitással foglalkoztam. Nagyon szerettem a XIX. századot, rengeteg tárgy fordult meg abból a korból a kezemben. Aztán a fejlődéssel jött a szecesszió, majd az art deco, így felkészültem azokból is, hogy naprakész legyek. Én még a műkereskedők azon utolsó generációjához tartozom, amelynek tagjai tisztességgel megtanulták a szakmát. Katalógusokból memorizáltam, rengeteg tárgyat megnéztem és megfogtam, így észrevétlenül olyan vizuális és statisztikai tudás alakult ki bennem, hogy az adott tárgyat azonnal be tudom helyezni a művész életművébe, tudom, hogy abban milyen pozíciót foglal el, és tisztában vagyok az értékével is. Mindeközben persze vannak olyan szakemberek, akik kifejezetten egy-egy művész kutatására tették fel az életüket, monográfiákat írtak róla. Éppen ezért egy-egy fontos vásárlás előtt én is mindig kikérem a véleményüket.

– A klasszikus műkereskedők egykor piacról piacra jártak, nagyon jó híre volt például a pécsi régiségvásárnak. De mi a helyzet most? Lehet-e még ezeken a bolhapiacokon kincsekre bukkanni?

– A tárgyak sokszor nagyon érdekes utat járnak be. Még ma is előfordul, hogy elindulnak egy kis vidéki piacról, hogy aztán kézről kézre vándorolva találják meg végül a saját helyüket.

– Talán éppen erre a jelenségre hívja fel a figyelmet a Kincsvadászok című televíziós reality is, amelynek egyik állandó főszereplője…

– A műsor egyik legfontosabb célja valóban a felvilágosítás, így például az, hogy felhívjuk a nézők figyelmét a környezetükben lévő tárgyakra. Arra, hogy nézzenek körül otthonaikban, és ha valami esetleg nekik már felesleges, hozzák el hozzánk! Mert minden tárgynak megvan a maga otthona és tulajdonosa. Sokan kritikaként fogalmazzák meg az adásba kerülő tárgyak minőségét. De ha minden harmadik egy ezüst cukordoboz vagy szecessziós gyümölcskínáló volna, egy idő után iszonyatosan unalmassá válna a dolog. Vagyis a hozzánk eljutó tárgyak jó része tulajdonképpen nem is műtárgy, sokkal inkább dekoráció. Ezeket el tudjuk adni, míg azok a valóban kvalitásos, művészi igénnyel készült alkotások, amelyekért húsz évvel ezelőtt százezer forintot adtunk, ma piacképtelenek. Folyamatosan változnak az igények, a lehetőségek, miközben a piac szűkül, érezhető egyfajta kulturális leépülés. Ennek eredményeként egyre kisebb az érdeklődés, a fiatalok már nem kézzelfogható dolgokat, hanem sokkal inkább élményeket gyűjtenek. Miközben elengedhetetlen lenne, hogy az otthonokba ilyen módon is beszivárogjon a kultúra, már fontosabb egy repülőjegy, mint egy művészi alkotás. És ez az egész világra elmondható. Ma már nincs olyan, hogy nálunk vagy máshol. A globalizációnak köszönhetően mindenhol ugyanazt a fotót nézik a Pinteresten, ugyanazok a benyomások érik az embereket. Ezért nincs is sehol lokális fejelődés, a világ úgy, ahogy van, egyben működik.

– Az Amikor életében egy újabb mérföldkő lesz 2024. február 22-e, amikor is megnyílik a galéria kiállítótere, mégpedig a magyar Giacomettiként is ismert Percz János Munkácsy-díjas szobrász, grafikus, ötvös és éremművész Határátlépés című tárlatával. Tekinthetjük ezt is egyfajta kulturális missziónak?

– Mindenképpen. A kiállítótér létrehozásának gondolata már nagyon régen megfogalmazódott bennem, már csak azért is, mert a háború utáni korszakból egy olyan igényű és nagyságrendű gyűjteményt halmoztam fel, amit nagyon szerettem volna láthatóvá tenni, hogy mások is élvezhessék. Percz János munkássága magával ragadott, így amikor tudomásomra jutott, hogy elkezdték kiárusítani a hagyatékát, elmentem megnézni, és valósággal sokkot kaptam. Bár addigra már viszonylag sok jó művét eladták, még így is rengeteget meg tudtam vásárolni. De bárhol futottam is bele a műveibe, nem tudtam elmenni mellettük! Egyszerűen birtokolni akartam minden darabot, amivel találkoztam. Ma sok száz darabos gyűjteményem van tőle, jelentős részüket a nagyközönség nagyon ritkán, évtizedekkel ezelőtt láthatta csak kiállításon. Most persze mindet be akartam volna mutatni, de Váraljai Anna művészettörténész-kurátor komoly fékező erőnek bizonyult, és nagyon tudatosan építette fel a tárlatot, amelynek központi darabja az hatalmas Dózsa-fej lesz, ami egykor Percz kertjében állt, és sikerült a tulajdonosától kölcsönkérnem. Emellett közel száz szobrot, használati és dísztárgyat, ékszert, valamint kisplasztikát láthatunk majd az életmű egyes szakaszaiból, sőt a művész által készített különleges dohányzóasztallal megidézzük műtermének pihenősarkát is. A Percz-kiállítás ugyanakkor csak az első lépés, hiszen a jövőben folyamatosak lesznek a tárlatok, és pályázatokat is írunk majd ki nemcsak képzőművészeknek, hanem kurátoroknak is. Legfontosabb célunk, hogy olyan művészeket mutassunk meg a látogatóknak, akik koruk ismert képző- és iparművészei voltak, ám mára a feledés homályába merültek.