„Ismerd meg sorsod törvényét, s szeresd!”

„Tedd, ami nélkül élned lehetetlen:
ismerd meg sorsod törvényét, s szeresd!”

Egyre gyakrabban nyúlok ahhoz a polchoz, amelyen a több mint tíz éve elhunyt költő, műfordító nagyapám, Hárs Ernő kötetei sorakoznak. A születésnapjához közeledve – 1920. szeptember 26-án, vagyis éppen 105 évvel ezelőtt született – megint így tettem. Nagyjából olyan idős volt, mint most én, amikor az idézett – utóbb kötetcímadóvá váló versét – A mindenség rácsai közt című költeményét írta – akkor az asztalfióknak. A Gondviselésbe vetett bizalom szép leírása ez. Egy olyan ember vezérfonala, aki a rámért feladatokat, megpróbáltatásokat is mindig a maga és szerettei épülésére tudta fordítani. Valahogy úgy, ahogy Henry Viscardi gyönyörű imája szól:

Erőt kértem az Úrtól,
S ő nehézségeket adott,
melyeken megedződtem.
Bölcsességért imádkoztam,
és problémákat adott,
amelyeket megtanultam megoldani.
Előmenetelt óhajtottam,
gondolkodó agyat és testi erőt kaptam,
hogy dolgozzam.

Ő pedig dolgozott. Dolgozott akkor is, amikor az általa is sokat emlegetett meszesgödör-korosztály tagjaként éppen első, magánkiadásban megjelentetett kötetének köszönhetően került írnoki beosztásba, s nem a Don-kanyarhoz, vagy amikor három évtizeden át a Külügyminisztériumban tudott pártonkívüliként megmaradni. S dolgozott egy baráti árulást követő kirúgása után, majd a friss szelek idején is. Kattogott a régi írógép. Ahogy Bécsbe disszidált öccse sajátos humorával olykor megjegyezte: „ununterbrochen” – azaz folyamatosan, megszakítás nélkül.

Valószínűleg szédületes műveltsége és tájékozottsága is segítette, hogy megmaradjon, hogy kitartson, hogy derűvel tekintse az először fojtogató, később posványos diktatúra szürkeségét, s „veszedelmesen gyorsuló világunk” minden torz megnyilvánulását. Valahogy úgy, ahogy Wendell Berry megfogalmazza A műveltség védelmében című írásában: „Az egyetlen védekezés a legrosszabbal szemben a legjobb ismerete. Az emberek tudatlanságukkal hatalmazzák fel kizsákmányolóikat.”

Még a 94 évesen bekövetkező halála előtti napon is legépelt egy rövidke verset, mielőtt pedig június 4-én lehunyta volna a szemét, elgondolkozva és szomorúan állapította meg, hogy a trianoni tragédia napja van. Rendhagyó, saját szavait idézve „kései gyümölcs” életpálya az övé, amely 1990 után 13 saját kötettel és 13 kötetnyi fordítással érett be, valamint Dante korai zsengéjének, A virágok című műnek posztumusz megjelent magyarításával. És díjak, elismerések is megtalálták.

„A költészet, mint az elmondhatatlan dolgok elmondása, nehezen foglalható programszerű tézisekbe. A költő legfeljebb csak annyit tehet, hogy megpróbálja törekvéseit megvilágítani. Megindokolja azt a képtelen vakmerőséget, amellyel minden kockázatok legnagyobbikát, a művészeti kockázatot vállalja. Hogy valamit, ami a legsajátosabban az övé, közszemlére tesz, nemcsak azért, mert gyötrelmes kényszert érez gondolatai, látomásai kimondására, hanem azért is, mert reméli, hogy ezzel másoknak használ vagy örömet szerez.” Az egyik prózai írásából idézett ars poeticája nyomán egyre inkább meggyőződésem, hogy sokaknak használna és szerezne örömet a műveit olvasni. De hogy túl kevesen ismerik, annak megvannak a – fentebb is említett – sajátságos okai. Ezen sokat tépelődött maga is, aminek plasztikus összefoglalása a beszédes című Egy antipálya története című kis írása, melyet így zárt: „Nemzedékünk régi jelképe, a meszesgödör, újra felrémlik a látóhatáron. De egy szerencsésebb utókorban talán némi elismerést kelthet, hogy az utolsó lélegzetvételig nem adtuk meg magunkat.”

Az írás az 1990-es Hullámgyűrűk című különleges prózakötetben jelent meg, amely után még huszonnégy év adatott neki szellemi frissességben arra, amit úgy fogalmazott meg, hogy „az egyetlen, amire törekedhetem, hogy szellemi adósságaimat törlesztve, tisztességgel befejezzem, amit elkezdtem”.

Nem én, az elfogódott unoka mondom, hanem sok kortársa, közeli ismerőse: tisztességgel befejezte, amit elkezdett. „Ha vannak költők, akiknek egész élete verssé ragyoghat, az én helyzetem a jéghegyet idézi, melynek kilenctized része láthatatlanul úszik a víz alatt. De déli irányban úszik, mind áttetszőbb közegben, s nem oktalan a reményem, hogy egyszer én is mindent megmutathatok, ami eddig alulmaradt” – írta az első, már nem magánkiadásban, hanem a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent kötete, a Csillagóra fülszövegében, 1964-ben.

Hosszú, tevékeny élete során sok mindent sikerült végül megmutatnia ebből. Ez a kis írás pedig egy kósza próbálkozás arra, hogy a továbbra is sok láthatatlan értékből valamit felvillantson.