Hat szereplő szerzőt keres, és nézőkre talál

Az eredetileg 1921-ben Rómában bemutatott Hat szereplő… Luigi Pirandello egyik legismertebb műve. A Színház a színházban trilógia első része (a továbbiak: Mindenki a maga módján [1924], Ma este improvizálunk [1930]), amelyben az író hatásosan demonstrálja, hogyan lehet áttörni vagy ledönteni azt a bizonyos negyedik falat, ami a nézőtértől láthatatlanul elválaszt.

E fallal magyarázható, hogy a színészek úgy játszanak, mintha az éppen előadott darab univerzumának lakói volnának, és nem lennének tudatában annak, hogy a „torlasz” túloldalán újabb univerzum húzódik: az úgynevezett valóság. A negyedik fal áttöréséről vagy ledöntéséről így leginkább akkor lehet beszélni, amikor a darab valamelyik szereplője – akár egy egyszerű kikacsintással, kiszólással – a néző tudtára adja: tisztában van vele, hogy színpadon szerepel, és a közönség figyeli őt.

Ezek után könnyen kitalálható, miről szól a Hat szereplő szerzőt keres – amennyiben esetében egyáltalán lehet a szó hagyományos értelmében vett cselekményről. Egy vidéki teátrumban épp egy komédiát próbál a társulat, ám nem várt fordulat akasztja meg a munkát: olyan alakok tűnnek fel a színpadon, akik nem bukkannak fel a szóban forgó darabban, tehát nem volna keresnivalójuk a pódiumon.

Kisvártatva kiderül, hogy megelevenedett szerepekről van szó – többek között egy Apáról, egy Anyáról, egy Mostohalányról és egy Fiúról –, amelyek arra várnak, hogy valaki megírja őket, és így végre megmutathassák magukat a közönségnek. Az igazgató-rendező szeretné minél gyorsabban maga mögött tudni e megmagyarázhatatlan színházi anomáliát, ezért vállalja, hogy megírja azt a bizonyos darabot.

A szerepek neki is látnak, hogy elmondják mindazt, aminek hangot kívánnak adni – és szavaik nyomán kissé homályos, ugyanakkor furcsa és zavarba ejtő történet kezd kibontakozni. Központi eleme, hogy az Apa egy magát ruhaszalonként hirdető, ám valójában bordélyként működő létesítmény hátsó szobájában találkozik a mostohalányával. A férfi azért ment oda, hogy megcsalja a párját, a fiatal hölgyet pedig – aki egyébiránt szemrevaló, csinos teremtés – az üzlet tulajdonosa vette rá, hogy önmaga árulásával tegyen szert némi pluszpénzre.

E jelenet egyébként önéletrajzi ihletésű: Pirandello egy levelében beszámolt róla, hogy paranoid kényszerképzetektől gyötört, súlyos féltékenységi rohamokkal küzdő felesége – akit 1919-ben végül elmegyógyintézetbe utaltak – egy kitörése során azzal vádolta meg, hogy viszonyt folytat a lányukkal.

Az igazgató érzékeli, hogy a hívatlan vendégek csupán a saját nézőpontjukból, a maguk érzelmi állapotától függően képesek felidézni az eseményeket, melyekről így nem lehet eldönteni, valóban megtörténtek-e vagy sem. Vagyis: szerző hiányában szétesik a narratíva!

A direktor azon van, hogy valahogy mégiscsak rendszerbe illessze e „rendszeridegen” jelenségeket. Ennek érdekében például a társulata tagjaival akarja eljátszatni a szerepek által felvázolt karaktereket – amivel persze kiváltja a hívatlan vendégek rosszallását. Hogyisne! Hiszen azáltal, hogy más írja meg és más játssza el őket, egyéniségükben megváltoztatott, kevésbé eleven, mesterkélt, papírízű figurák lesznek!

A Hat szereplő… tehát egyszerre reflektál alkotáslélektani kérdésekre: valójában ki hozza létre egy-egy történet figuráit, az írójuk-e vagy ők saját magukat; mitől függ, hogy e figurák hogyan viselkednek a történetben, az írótól-e vagy rajta kívül álló tényezőktől; és a színházművészetet foglalkoztató dilemmákra.

Olyanokra, mint: a szerep formálja az azt eljátszó színészt, vagy a színész tölti meg élettel a szerepet? Milyen a darab által megjelenített belső és az objektívnak is nevezett külső valóság viszonya? Hogyan lehet az utóbbit úgy bemutatni a színpadon, hogy a megjelenítettek legalább annyira hatásosak és meggyőzőek legyenek, mint a való életben látható, hallható, érzékelhető és tapasztalható jelenségek?

A szombathelyi Weöres Sándor Színházban látható előadás rendezője – Kondákor Ajsa Panka, az Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója – hétfősre redukálta a színpadra lépők eredetileg jóval népesebb gárdáját. A mindvégig változatlan díszlet egy csonka – a nézőtér felé nyitott – ovális alakzat, melynek láttán a nézőnek az a benyomása támadhat, hogy egy ókori amfiteátrumot jelenít meg.

És ha így van, a címben említett szereplők – akik saját identitásuk megfogalmazásáért küzdenek – éppen úgy harcot folytatnak, ahogy az ókori cirkuszi játékokon arénába lépő gladiátorok. Az alakzat tetején elhelyezett kirakati bábuk talán azok maradványai, akik korábban szintén megpróbálkoztak ezzel – ám elbuktak.

Az előadás egyik fő hatáseleme a karakterek túlbonyolított, túlhangsúlyozott mozgása, amelyet elnézve hol egy megelevenedett próbababa, hol egy felhúzott, majd elengedett játékfigura juthat a befogadó eszébe. A színészek mindemellett olykor bonyolult, komoly fizikai teljesítményt igénylő formációkba állnak, ülnek, kapaszkodnak össze.

Az alkalmazott megoldások láttán a néző akkor is a Horváth Csaba nevével fémjelzett fizikai színházra asszociálna, ha nem tudná: történetesen ő Kondákor Ajsa Panka osztályfőnöke az SZFE-n. (Aki ellátogatott Székesfehérvárra, a Horváth Csaba rendezte Woyzeckre, a mozgásszekció egyik tagjaként láthatta Pankát a színpadon.)

De a Hat szereplő…-ben közreműködőkre visszatérve: az igazgató-rendezőt játszó Gyulai-Zékány István jól érzékelteti, milyen változáson megy keresztül egy irányító szerepét elveszítő, az események kissé értetlen szemlélőjévé váló vezető. Csonka Szilvia hol nevetséges, hol elszomorító a főnökének mindenben engedelmeskedő, magát akarat nélküli bábbá degradáló mindenes szerepében: minél többet fontoskodik, annál jelentéktelenebbnek tűnik. Mari Dorottya egyszerre titokzatos, sérült és vad az eszelős kacaját olykor szabadjára eresztő, minden bizonnyal súlyosan traumatizált Mostohalány szerepében.

A Hat szereplő szerző keres szombathelyi változata fiatalos előadás, üde színfolt a vidéki nagyvárosok színházi kínálatban, amelyet jellemzően kosztümös klasszikusok, szerelmi komédiák, sikerfilmek színpadi adaptációi és persze az elmaradhatatlan musicalek alkotnak.

A darab által elmesélt történet ugyan kissé homályos, az előadás színpadi nyelve viszont újszerű és erőteljes. Akinek tetszésére szolgál ez a kombináció – vagy van benne némi kíváncsiság, amely nyitottá teszi az újdonságokra –, bizonyára kedvére valónak fogja találni. Vagyis: bár a hat szereplő elsősorban szerzőt keres, a közönségére is rálelhet Szombathelyen!