Határ a csillagos ég

– A Kieselbach Galéria kiadásában a napokban jelent meg grandiózus életműkötete. Az album – felrúgva a műfaji és időbeli határokat – hét fejezetben mutatja be eddigi életét, munkásságát. A könyvkészítés minden folyamatát végigkövette, még a nyomdai folyamatokat is felügyelte. Ez a maximalizmus jellemző önre?

– Életem során megtanultam, hogy nagyon fontos a jelenlét. Mert építészként hiába készítem én el a világ legszebb rajzát, ha nem vagyok ott, amikor a ház épül, soha nem lesz olyan, mint amilyennek megálmodtam. Ugyanakkor ez nem teher számomra, mert élvezem ezeket a feladatokat! Korán kapcsolatba kerültem ugyanis a matériákkal, és nagyon megszerettem a velük való munkát, az életem részévé váltak. Még csaknem gyerek voltam, amikor nyáron egy pécsi lakatosműhelyben dolgoztam, ahol semmi mást nem csináltunk, mint vasláncot rozsdátlanítottuk. Nem volt a kedvenc munkám, ám a fémtől mint anyagtól azóta sem tudok elszakadni.

– Építészként kezdte, majd következett a film, a dizájn és a színház világa. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés?

– Az életem egyfolytában alakult, én pedig hagytam magam sodródni az áramlatokkal. A legfontosabb vezérelvem mindig az volt, hogy kreatív alkotóként tudjak élni és a lehető legtöbb elképzelésemet meg tudjam valósítani. Valójában ezért is hagytam ott a szigorúan vett szakmámat, az építészetet. A 70-es évek végén ugyanis nem igen lehetett kreatív építészként elhelyezkedni. Panaszkodtam is emiatt Bódy Gábornak, aki éppen akkor rendezte a Psychét, és felajánlotta, hogy dolgozzak vele, tervezzem meg a filmbe a hintókat. Ezt akkora marhaságnak tartottam, hogy egyből elvállaltam! Így kerültem a filmgyárba, ahol Gábor művészeti munkatársa lettem, majd később más rendezőknek is készítettem dísz­let- és látványterveket.

– Egy épület akár több száz évig is áll, míg egy díszlet kérészéletű, hiszen a forgatás végén azonnal elbontják. Építészként ez az ideiglenesség nem zavarta?

– De, az elején komoly lelki konfliktusaim voltak miatta. Kezembe került egy könyv a párizsi régi piac bontásáról, aminek hatására el is határoztam, hogy bemegyek, és végignézem, hogyan bontják le az egyik díszletemet. Amikor azonban elkezdték csákánnyal szétverni az öntött műmárvány tagozatokat, nem bírtam tovább, ki kellett jönnöm. Aztán valahogyan mégiscsak megemésztettem, és mérleget vontam. Ha építészként dolgozom, jó, ha az évi kétezer ötletemből megcsinálhatok egyet vagy kettőt. Film­gyári díszlettervezőként ugyanakkor sokkal jobb az arány, hiszen elkészíthetek akár kétszázat is.

– Dolgozott mások mellett Sándor Pállal, Szomjas Györggyel és Szabó Istvánnal, vagyis a kor legfontosabb rendezőivel. Díszlettervezőként mennyire engedhette mellettük szabadon a fantáziáját?

– A munka során mindig a forgatókönyvből indulok ki, hiszen a látványnak a film tartalmát, a történetét kell segítenie. Vagyis tudomásul kell vennem, hogy nem az én lovas szobrom épül, hanem a filmet kell nagyon jól megcsinálnunk. Persze fontos, hogy rajta legyen a kéznyomom, de nem úgy, hogy a privát művészi ambícióim köszönjenek vissza! Egy film díszletének tervezésében az az igazán izgalmas, hogy mindig más korszakban, más témában és dizájnban kell gondolkodnom, nem kell a nap 24 órájában F. Kovács Attilának lennem. Ez hallatlanul felszabadító érzés.

– A hazai filmek díszleteinek tervezése mellett komoly külföldi megbízások is megtalálták. Hogyan indult a nemzetközi karrierje?

– Az 1980-as évek első felét „díszlet­aranykoromnak” szoktam nevezni. Aztán egyszer csak elfogyott a pénz, ritkultak a forgatások. De ekkor is hihetetlen szerencsém volt! A Sándor Pali Csak egy mozi című filmjéhez készített díszletemről megjelent egy fotó az olasz Abitare építészeti és dizájnfolyóiratban. Aztán mint a tündérmesében: az olasz operarendező, Gianfranco de Bosio meglátta egy újságosnál Milánóban, kinyomozta, ki vagyok, hol élek. Elküldte Budapestre az asszisztensét, én pedig három hét múlva már a milánói lakásában terveztem vele a Rajna kincsének dísz­leteit. Wagner tetralógiáját aztán a Torinói Királyi Operaházban mutatták be, így éveken keresztül folyamatosan ingáztam a Budapest–Milánó–Torino-útvonalon.

– A díszlettervezés után következtek a tárgyak és az objektek?

– Ezek tervezése párhuzamosan folyt a díszletekével. Mert hiába van valami fő elfoglaltságom, közben mindig csinálnom kell valami teljesen mást. A díszlet- és látványtervezés ugyanis alkalmazott műfaj, hiszen alkalmazkodnom kell nagyon sok mindenhez, köztük a szöveghez, a témához és persze a rendezőhöz is. Barátaimmal, Bachman Gáborral, Rajk Lászlóval, Vincze Lacival és Szalai Tibivel ugyanakkor mindeközben számos olyan „kvázi” bútort készítettünk, amelyeket funkcionálisan nem igazán lehetett használni. Ezekre a szoborszerű képződményeinkre azonban mégiscsak felfigyelt egy bécsi galéria, meg is hívott bennünket egy kiállításra.

– Ezek voltak a Lugosi Béla ihlette vámpírvasbútorok?

– Igen. Mert mindig fontos volt, hogy amit csinálok, annak valamiképpen köze legyen hozzám, az életemhez és ahhoz az országhoz, amit sajátomnak érzek. Elgondolkodtam, hogy a magyar mítoszokból külföldön mit ismerhetnek? A vámpírmítoszt Lugosi Bélával biztosan. Így születtek meg az indusztriális stílusú vas vámpírbútorcsalád tagjai, amelyek elkészítésében segített ugyan egy lakatos, de a felületeit én csiszoltam fel flexszel. Miközben ezeket pucoltam ki a rozsdából, rájöttem, hogy a flexszel rajzolni is tudok a vaslemezre. Így jött a vasképek ötlete, amelyekből az 1987-ben kiállításom is volt Pécsett Necropolis címmel. Ez lett az én magánmitológiám, amely a régi világ romjaira, az éppen összedőlőben lévő szocreálra épült. Ezek a képek annyira egyediek, hogy nincs belőlük több a világon. Én csináltam először, és lehet, hogy utoljára. Talán ezért is futottak be hihetetlen nemzetközi karriert.

– Hány ilyen vasképet készített összesen?

– Tizenkettőt vagy tizenhármat. Ebből hat-hét Lyonban van a kortárs képzőművészeti múzeumban, kettő New York-i gyűjtőknél, egy Japánban, de a Pécsi Modern Képtár is vásárolt belőlük. Négy képet 1991-ben beválogattak a berlini Metropolis kiállításra, így olyan világsztárok mellé kerültem, mint Gilbert és George vagy Jeff Koons. A megnyitó előtti napon a Paris bárban üldögéltem a barátaimmal, amikor Koons egyszer csak csatlakozott a mellettünk lévő asztaltársasághoz. Valószínű, hogy már járt a tárlaton, mert lelkesen mesélte, hogy látott egy vaslemezbe csiszolt nagyon menő képeket valami Attilától. Mivel hosszan ecsetelte, odamentem, megkopogtattam a hátát, és bemutatkoztam neki: „Hi Jeff, I’m Attila!”

– Sikeres volt tehát nemcsak itthon, de Európában is. Miért vágyott mégis a tengerentúlra?

– Miután megcsináltam Szabó Istvánnal A napfény ízét, fixa ideám lett: itt az ideje, hogy beleártsam magam a holly­woodi film­gyártásba. 1999-et írtunk, és mint „exceptional ability artist”, azaz kiváló képességű művész, meg is kaptam a zöldkártyát Amerikába. A portfóliómat elküldtem a hat legmenőbb Los Angeles-i ügynökségnek, közülük öt be is hívott interjúra. Végül én választhattam közülük. A Sandra Marsh Management mellett döntöttem, ez egy nagyon krém dizájncsapatot képviselt, náluk volt például Fellini dizájnere vagy Bertolucci kosztümtervezője is. És bár Coppola és Cronenberg is komolyan érdeklődött irántam, jöttek a karácsonyi ünnepek, majd a filmírók, az operatőrök és a rendezők sztrájkja. Végül sikerült eltöltenem Los Angelesben Hollywood legnagyobb sztrájkját úgy, hogy egyetlen filmben sem dolgoztam, viszont több millió forintnyi dollárt ügyesen elköltöttünk. Amikor már egy hónapja nem csináltam semmit, kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. A nagy semmittevés közepette egyszer csak csörgött a telefon, Fábry Sanyi őrült barátom hívott, hogy menjek haza, mert meg kell tervezni a Terror Házát. Az ügynökség elengedett azzal, ha lesz munka, szólnak.

– És hogyan folytatódott az amerikai álom?

– Itthon megismertem Schmidt Máriát, akivel nagyon megtaláltuk a hangot. Már jócskán benne voltunk a Terror Háza munkálataiban, eltelt legalább két-három hónap, amikor jött egy lelkendező e-mail, hogy véget ért a sztrájk, és a nagy hírű John Frankenheimer engem akar megbízni új filmje látványtervének elkészítésével. Kérdezték, hogy ugye most boldog vagyok? Mondtam, hogy igen, de nem érek rá két évig. Persze robbant a bomba, nagyon kiborultak, nem értették. Megpróbáltam megmagyarázni Sandrának, hogy a Terror Háza nekem nem egy „job”, hanem az életem része, a története pedig át- meg átszövi a családomét is. Az, hogy foglalkozhatok vele, kegyelmi állapot. Így itthon maradtam. Nem bánom, mert egymás után jöttek a fontos munkák Schmidt Máriával: az Emlékpont Múzeum Hódmezővásárhelyen, majd a Sorsok Háza, most pedig a Puskás Múzeumon dolgozunk. Los Angelest pedig amúgy sem szeretem, annyi hazug, képmutató és hamis emberrel sehol nem találkoztam, mint ott. Nincs barátság, mindent csak a pénz és az érdek irányít. Lehet ugyan, hogy a hollywoodi munka anyagilag kifizetődőbb lett volna, de itthon jól érzem magam, szeretem Budapestet, a barátaimat, a munkámat, és egy kivételével itt vannak a gyerekeim is. A magam mércéje szerint megvan mindenem, és ennél több pedig sehol sincs. Tudom, hogy a határ a csillagos ég, de a csillagos ég csak spirituá­lis szempontból érdekel.