Művészek hazája, nagyvilág. Egy művész vagy a művek számára nincs külföld. Ritkán alkot magának. Megrendelőre van szüksége. Úgy is mondhatnánk, közkívánatra alkot. A művész közönség nélkül olyan értelmetlen, mint egy zárt múzeum vagy egy üres operaház. S mindig ott alkot, ahol ez számára lehetővé válik.

Munkácsy Budapesten, Bécsben, Münchenben, Düsseldorfban, Párizsban és New Yorkban tette ezt. Ne feledjük el azt se, hogy az uralkodó művészeti irányzat az ő idejében az akadémikus volt, tehát szüksége volt intézményekre, tanítókra, hiszen a tehetséget csiszolgatni, építeni kell.

Munkácsy az Osztrák–Magyar Monarchiából indult el, és ennek megfelelő utat járt be. Talán karrierjének ez a hibája. A „senki sem próféta a saját hazájában” tipikus esete ez övé. Különösen, ha Keletről indul Nyugatra. Ha fordítva történik, akkor ünnepelt művész. Mozartot sem érte kritika azért, hogy Prágában élt, sőt Don Giovanni operáját is ott mutatták be először. Mindenki jól járt, a közösség mesterműveket élvezhetett, és a művészek sem haltak éhen. Munkácsy hamar kinőtte Budapestet.

Mit kellett volna tennie? Beállni a sorba, vagy tovább keresni a tehetségének kibontakozását segítő mestereket? Nem kétséges, ha otthon marad, jelentős hazai festő lett volna, s képeit elérhető áron, pár millió forintért jegyezné a műkincspiac. Sok, többre érdemes tehetség maradt így polgári kényelemben.

S milyen jót is hoztak ezek az évek? Tanult, és új követelményeknek felelt meg mind a magánéletben, mind a művészetben. Meghódította a világot. Ellentétben a francia festőkről kialakított éhező, szenvedő képpel, ő meg tudott élni a művészetéből. Sőt világklasszis módjára élt. Bejáratos lett és baráti viszonyba került az európai elit körökkel. Bécsben ő kapta meg az udvartól a Kunsthistorisches Museum díszlépcsőháza mennyezetének megfestését. „A reneszánsz apoteózisa” ma is látható. Ezt otthonról igencsak nehezen érte volna el. Vagy ott vannak a párizsi szalonbeli aranyérmek. Az amerikai elnöki fogadás 1886-ban, amikor Grover Cleveland kívánt találkozni vele. A művészek hazája valóban a nagyvilág, mindenhol, ahol értik és igényt tartanak a műveire, szívesen látott személy. Az egy másik kérdés, hogy magyar maradt, bárhol is talált otthonra. A kritikusok nemcsak azt írták meg, milyen csodálatosan alkotott. Például Aristide Ménandre: „a modern Magyarországnak csak egy említésre méltó festője van”.

A másik tévhit az, hogy a képeimet külföldre viszem. A kiállítás anyagát a közönség érdeklődése hívja. Oda, ahol az emberek szeretnék testközelből látni a leghíresebb magyar festő műveit. Soha nem éreztem azt, hogy a képek Kárpátalján vagy Erdélyben külföldön vannak. Érdekes ez a magyarlakta területek felé megnyilvánuló kirekesztés. Most, amikor a hivatalos határok eltűnőben vannak. Minden bizonnyal az Európai Unió eszménye még nem teljesen világos errefelé.

A képeknek pedig jót tesz az utazás. Remekműveket nem szabad elrejtve tartani, ha az emberek csodálják, a kritikusok írnak róluk és a galériatulajdonosok árulják őket, csak növekszik az ismertségük, az értékük. Rembrandt, Tizian vagy El Greco utazhat, Munkácsy nem? Würzbach a Weiner Allgemeine Zeitung című lapban azt írta: „A Keresztre feszítés, vagy inkább a Golgota Rembrandt Éjjeli őrjárata óta a legrendkívülibb művészi alkotás, és 222 esztendő óta nem produkált a művészet olyan harmadik képet, amely a kettőhöz fogható volna, kivéve talán Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című alkotását”.

Ezért kell megmutatnunk mindenkinek, hogy megbizonyosodjanak erről a tényről. A fontos képek elzárása a magángyűjteményekbe és a tulajdonosok félelme a közönség és a kritika reakciójától a legnagyobb hiba. A képeket állandó teszteknek kell alávetni kiállításokon, hogy felszínre törhessenek és letisztulhassanak a vélemények róluk. A közönség szabadítja meg őket az évtizedek során rájuk rakódott előítéletektől és negatív kritikáktól. Így végül egy szellemileg és morálisan megtisztult alkotás újjászületésének lehetünk tanúi. Mindig úgy tartottam, hogy ezeknek az alkotásoknak a magyar nemzet a jogos tulajdonosa, én csak a képek gondviselője vagyok, ezért a kiállítássorozat bevétele a városokat és a múzeumokat gazdagítja. Én csak annyit remélek, hogy a bevételeket további képzőművészeti események megrendezésére fordítják. Azokat a helyeket, ahol magyarok élnek, soha nem tekintettem külföldnek. Ott kell élni és a legjobbat adni, ahová a sors vetett. Azt, hogy magyarok vagyunk, úgysem feledjük el soha.

Pákh Imre

a szerző műgyűjtő, a legnagyobb Munkácsy-gyűjtemény tulajdonosa