Hatósági vesztegzár
„Az egyik polgár irtózattal kerülte a másikat” – írta Boccaccio a Dekameronban a firenzei pestisjárványra utalva. Ma szerencsére úgy tűnik, merőben más a helyzet, és az emberek bár megtartják a fizikai távolságot, igazi közösséggé kovácsolódnak a bajban. A kényszerű karanténban pedig talán van idő arra is, hogy a kezünkbe vegyünk néhány olyan könyvet, amelyekben a betegségek felett végül csak győz az élet.
Amióta csak ember él a földön, sorsát természetszerűleg kísérik betegségek, járványok is. Ezekre a kor ismereteitől függően hol isteni büntetésként, hol az emberi felelőtlenség következményeként vagy egyszerűen a véletlenek fatális egybeeséseként tekintünk, és már a legkorábbi írott szövegek sem felejtenek el említést tenni róluk. Példának okáért a Bibliában, a Talmudban vagy a Koránban is olvashatunk fertőző megbetegedésekre való utalásokat (lepra, vérfolyás, dögvész stb.), a görög–római történetírók szintén beszámolnak számos járványról, ahogyan a középkorból mások mellett a krónikák, az oklevelek és az egyházi joggyűjtemények őrzik ezek keserű emlékezetét. A betegségek természetéről a XV. század óta vannak pontosabb ismereteink, amikor az orvostudomány a mai értelemben véve fejlődni kezdett, és a fennmaradt tudós értekezések más-más aspektusból jártak körül egy adott egészségi problémát. A rá következő századtól a különböző kórok leírása egyre gyakoribb témája lett az irodalmi jellegű műveknek is, a levelezésektől a színdarabokig, az újkortól pedig egyenesen divattá vált a testi-lelki betegség témájának középpontba állítása mint a fő- vagy mellékszereplőket a kiteljesedésében gátló vagy éppen ellenkezőleg, a jellemét, cselekedeteit szükségszerűen meghatározó és a szenvedés révén akár előrevivő (Thomas Mann: A varázshegy) tényező.
Ha már járvány és irodalom, az alapvetés mégis egy sokkal korábban született mű, amelyet ugyan jellemzően a benne foglalt száznapos „orgiával” szoktunk azonosítani, a kerettörténete szerint a pestis is kellett a létrejöttéhez. Ez a Dekameron, amelyet szerzője, Boccaccio valószínűleg 1348-ban kezdett írni, és öt évvel később fejezett be. Az 1348-as firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyban menedéket lelő kis csapat – hét nő és három férfi – unaloműző meséi nemcsak a kor sajátos erkölcseiről beszélnek, hanem a földi élet örömeinek felmagasztalása révén fügét mutatnak annak a szörnyű veszedelemnek is, amelynek következményeiről Boccaccio így számol be: „Az egyik polgár irtózattal kerülte a másikat, és szinte senki nem törődött a szomszédjával, és a rokonok vagy soha, vagy csak nagy ritkán látogatták egymást, akkor is tisztes távolból.” A Dekameron végével pedig nemcsak a járvány szűnik meg, de megszületik egy új irodalmi műfaj, a novella is.
Ugorva kicsit az időben, sokkal kevésbé szórakoztató, ám annál hitelesebb „katasztrófakrónika” Daniel Defoe A londoni pestis című regénye. Az 1722-ben megjelent mű az 1665-ös nagy londoni pestisjárványnak állított emléket valószínűleg több személy első kézből való beszámolóján, talán naplóján alapulva, létrejöttéhez vélhetőleg hozzájárulhatott a szerzőnek a marseille-i nagy pestisjárvány terjedésétől való félelme is. A H. F. monogramú személy emlékezéseként, egyes szám első személyben, tárgyilagos-ironikus stílusban előadott történet köznapi nyelven szól a betegség okozta rombolásról és a szinte apokaliptikus viszonyok közepette bátran helytállók – halottszállítók, betegápolók, lelkipásztorok – mindennapjairól, valamint az angol egészségügy meglepően fejlettnek tűnő korabeli állapotairól. A zárásképpen olvasható vers jól mutatja a világ első dokumentumregényének tartott írás mindennek ellenére is életigenlő hangulatát: „Hatvanötben a döghalál / Londonban dúlt, s e rém / A sírba döntött százezert, / De élve maradtam én!”
Hogy a pestis témája különösen divatossá vált az irodalomban, jól mutatja Camus nemes egyszerűséggel A pestis címet viselő alkotása is, amelyet a hírek szerint a koronavírus terjedése óta úgy felvásároltak a franciák, mintha a liszt és a cukor mellett elengedhetetlen kelléke volna a „karanténháztartásoknak”. A II. világháború éveiben írt egzisztencialista regényben egy jellegtelen algériai kisvárosban, Oranban tombol a járvány. Főhőse a szegénysorból származó fiatal doktor, Bernard Rieux, aki „belefáradt abba a világba, melyben él”, mégis küldetésének tekinti az orvosi hivatást, beleértve a legszegényebbek ellátását is. A városkába hirtelen betörő pestis révén Camus – a fasizmustól nem függetlenül – olyan alapkérdéseket vizsgál, miért zúdulnak időről időre katasztrófák emberek millióira, mit tehet az egyén ezek ellen, és számít-e a hit kataklizmák idején. A történet a település lakóinak örömujjongásával fejeződik be: a pestis véget ért, de az emberiség csak időlegesen lélegezhet fel.
A három, irodalmi szempontból is jelentős, műfajteremtő mű mellett persze bőven akad még a témába vágó olvasnivaló azok számára is, akik kevésbé klasszikus módon szeretnének borzongani fajunk pusztulásán. Dean R. Koontz amerikai író A sötétség szemei című, 1981-ben megjelent regénye mutat némi fura hasonlatosságot a mostani eseményekkel. A történetben feltűnő, halálos biológiai fegyverként kifejlesztett kínai vírus neve Wuhan-400, ám az összeesküvés-elméletek kedvelőit hamar lehűtheti az a tény, hogy az eredeti kiadásban ennek egy orosz település után még Gorkij-400 volt a neve, és a szovjetek akarták a világra szabadítani – nem csoda, hiszen akkoriban még ők voltak a fő ellenség, javában zajlott a hidegháború. És persze egy ilyen felsorolásból nem hagyható ki az orvosi ponyva örök koronázatlan királyának, Robin Cooknak a népszerű Járvány című krimije sem, amelyben a rettegett ebola szabadul el, és nemcsak Afrikában, de az Egyesült Államok legmodernebb városaiban is, nyilván nem véletlenül. Ha pedig annyi időnk lenne most, a kényszerű otthonlét alatt, hogy a fentieken mind átrágtuk magunkat, ajánlatos egy könnyedebb, de a maga nemében mégis véresen komoly olvasmányt is a kezünkbe vennünk. Annál is inkább, mert talán még senki nem írta le lényegretörőbben egy karanténintézkedés első fázisait, mint Rejtő Jenő: „A hatóságok vesztegzárat rendeltek el. Három hétig senki sem távozhat a Grand Hotelből. Aki az egészségügyi óvintézkedést kijátssza, azt öt évtől életfogytiglanig terjedhető büntetéssel sújtja a törvény. Önöket voltaképpen Santa Annunziata szigetére kellene szállítani, a karanténállomásra. Azonban a Grand Hotel előkelő idegenforgalmát ettől megkíméltük, és kivételes intézkedés alapján a helyszínen foganatosítjuk a vesztegzárat” – jelenti be a rendőrkapitány a Vesztegzár a Grand Hotelben elején, amikor is a bubópestis ürügyén folyik gyilkos harc a banánoxid képletének megszerzéséért. Az már a sors nem túl kegyes tréfája, hogy e képtelenül mulatságos mű szerzőjét végül nem betegség vagy vírus, hanem a saját kora zárta egy sokkal kevésbé előkelő és nem mellesleg halálos karanténba.
