Haza csak egy van!

– Az 1990-es évek elején, tizennyolc évesen egy hónapos nyaralásra érkezett Magyarországra, a vakáció immár huszonöt éve tart. Miért döntött úgy, hogy Amerika helyett Magyarországot választja otthonául?

– Szüleim mindketten operaénekesek, a hetvenes években vándoroltak ki Amerikába. Egészen kicsi voltam, amikor elváltak, édesanyám hazajött, én és a nővérem az édesapámmal az Egyesült Államokban maradtunk. Amikor először jöttem haza látogatóba, meg sem fordult a fejemben, hogy itt maradjak. A pálmafák, Kalifornia, Los Angeles és a holly­woodi feeling után a kilencvenes évek Magyarországa nem vonzott különösebben. Ahogy telt az idő, érdekes helyzet állt elő. Miközben a szüleimnek még menekülniük kellett ebből az országból, én egyre inkább úgy éreztem, hogy nem az itteni élet az igazán brutális, hanem az, amiben Amerikában felnőttem. Rengeteg nemzetiség, köztük kínai, mexikói és fekete vett körül, fehérként én a kisebbséghez tartoztam. Nem az volt a baj, hogy nem jöttünk ki egymással, hiszen a legjobb barátaim feketék voltak, hanem az, hogy a multikulturalizmus miatt nem éreztem magam olyan biztonságban, mint ahogyan azt az egynemzetiségű Magyarországon megtapasztaltam. Itthon úgy élt mindenki, mintha egy hatalmas család tagja lenne. Így, egy jóval higgadtabb és nyugodtabb élet reményében, a maradás mellett döntöttem. Pláne, mert családalapítás előtt álltam, abban az élethelyzetben, amikor a biztonság sokkal többet számít, mint a pénz, amelyből kétségtelenül többet kereshettem volna, ha visszamegyek.

– A sokak által hőn áhított multikulturalizmus tehát ön szerint tévút?

– Az, hogy ma minden erővel védenek bennünket tőle, felbecsülhetetlen kincs. Akik úgy nőttek fel, mint én, pontosan tudják, miről beszélek. Magyarország megmaradt magyarnak, van saját kultúrája, ha bárki ellátogat hozzánk, megismerheti. Amerikában nincs egységes kultúra. Van valahol a sivatagban, Arizona és Las Vegas között egy indiánrezervátum, meg aztán sokféle ember. De mi a kultúrájuk? Az a néhány száz éves szabadság, amelyet meg is testesítenek, ez lenne az, amire annyira büszkék?

– A szabadság nem fontos?

– De, persze, hogy az. De mi az a szabadság a mi ezeréves múltunkhoz képest? Kint hamar hozzájuthatsz mindenhez, hiszen a jól felépített hitelhálózaton keresztül gyorsan vehetsz Porschét, tengerre néző lakást, és ha kitartó vagy, jó fizetést is kapsz. De soha semmi nem lehet igazán a tiéd. Mint ahogyan igazi otthonodnak sem érezheted soha Amerikát. Vagy ha igen, akkor nagyon furcsa érzés, hiszen ugyanezt vallja majd a kínaitól kezdve mindenki. Amerika tehát mindenki hazája, és ez az identitástudatot már eleve csorbítja. Itthon ezzel szemben biztos identitástudata van az embereknek, Magyarország nem enged a kultúrájából, a hitéből, ellenáll a külpolitikai nyomásnak. Hihetetlen a változás a kilencvenes évekhez képest! A magyaroknak az elmúlt időszakban sikerült levetkőzniük az akkor még sokukra jellemző bizonytalanságot, jóval magabiztosabbak lettek, és egyre inkább visszatér az az öntudat is, amit évtizedek alatt szisztematikusan kiöltek belőlük. Döntéseket hoznak, vállalják önmagukat, és büszkék magyarságukra.

– Hogyan került kapcsolatba a filmmel? Ez a történet is Amerikában kezdődött?

– Már gyerekkoromban érdekelt a filmes szakma. A környékünkön volt Hol­lywood, így számos olyan nagy film­stúdió, mint például a Warner Bros vagy a Universal Studios, működésébe betekinthettem. Amikor a fiam megszületett, visszamentem Los Angelesbe, hogy befejezzem a tanulmányaimat, és a Paramount Picturesnél lettem gyakornok. Az első magyarországi munkahelyem is a médiához, a filmvilághoz kötődik. 1996-ban operatőrként helyezkedtem el a Magyar Televíziónál, ami egyben mentőöv is volt számomra. Át kellett esnem a kulturális sokkon, mert hiába beszélt velem édesapám mindig magyarul, mégsem tudtam annyira jól a nyelvet, hiszen nem itthon jártam iskolába. A televíziós szakemberek segítségével pótoltam ezt a hiá­nyosságomat. Majd alapító tagja lettem a Hír TV-nek, ahonnan tizenhárom év után, 2015-ben jöttem el. Ezután hoztam létre a saját médiacégemet: olyan témákat dolgozok fel és olyan filmeket készítek, amelyek nem biztos, hogy divatosak, de tényszerűek.

– Mint például az Életre ítélve címűt, ennek nem csak producere, rendezője is volt. A dokumentumfilm Menczer Gusztáv életét dolgozza fel, aki kilenc év után tért haza a gulágról. A korszakról a mai napig hiányosak az ismereteink, hiszen az áldozatok évtizedekig nem beszélhettek az átélt borzalmakról, még a családtagjaiknak sem. Személyes érintettsége is volt a témában?

– Konkrétan nem, de maga az a tény, hogy embereket elhurcoltak, elszakítottak a családjuktól, egy kicsit bennem is rezonált, hiszen édesanyám hiányát, a távolságot megéreztem. Így ennek a hiánynak a szempontjából próbáltam megközelíteni ezt a súlyos témát is. Gondoljunk csak bele! Magyarország tízmilliós, ha tágabban nézzük, tizenötmilliós ország, ahol ez a tragédia rengeteg embert, majdnem minden második, harmadik családot érintett, mégsem tud szinte senki semmit az egészről! Mert aki tudott róla, az sem mert beszélni.

– Hogyan találkozott Menczer Gusztávval?

– Menczer Erzsébet, aki a Szórakész, vagyis a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetének elnöke, Fidesz-képviselőként a munkatársam. Az, hogy rajta keresztül még személyesen is ismerhettem az édesapját, óriási löketet és bátorítást adott a filmhez. Guszti bácsi hiteles forrás volt, elmesélte, hogyan kísérték, majd csapták be egy vagonba, hogyan „ítélték életre”, hiszen a szerencsés sors úgy hozta, hogy kilenc év után hazajöhetett. De sokaknak ugyanez nem adatott meg, több százezer magyar ember volt érintett még akkor is, ha a kutatások nem ismerik sem az elhurcoltak, sem az elhunytak pontos számát.

– Mondhatni, hogy Menczer Gusztáv tipikus magyar hős, akinek nevével mégis nagyon kevesen találkoztak?

– Kellenek a jópofa hollywoodi világmegmentők, csak mellette tudni kell azt is, hogy nekünk is vannak ilyen hőseink szép számmal, bőven megfizettük már a szabadságunk árát. De ezért a szabadságért a mai napig tennünk kell. Kis országként komoly harcot kell vívnunk a határaink megvédéséért, tulajdonképpen a megmaradásért. Eljött tehát az összefogás ideje! A mai fiatalok annak reményében menekülnek el itthonról, hogy egy kicsivel több pénzt keressenek valahol a nagyvilágban. De haza csak egy van. Így, miközben elmenekülnek valahova, a kérdés az, hogy lesz-e majd hova hazajönniük? Mert bárhol legyenek is most a világban, magyarként mégiscsak itthon van dolguk, kötelességük. Miként Orbán Viktor miniszterelnök úr mondta: „Mi, magyarok nem azért jöttünk a világba, hogy elszenvedjük az életet, hanem hogy értelmet adjunk neki.” A sorsom úgy hozta, hogy kint születtem, de itt vagyok otthon. Ha választanom kellene a két hazám közül, nem kétséges, hogy melyiket választanám.