Helyi érték – interjú Márta Istvánnal

– Hogyan kötődnek a fellépők és főként a koncertre válogatott darabok Márta István zeneszerzői pályájához?

– A barátaim biztattak, hogy a hetvenedik születésnapom örömére tartsak szerzői estet. Jó ötletnek tűnt, ám semmiképpen sem szerettem volna virágcsokorral, laudációkkal tarkított koncertet, inkább úgy gondoltam, az életutamból kiindulva legyen egy kicsit performansz jellegű, kaleidoszkópszerű körforgás – nyilvánvalóan lehetetlen egyetlen koncerten bemutatni hetven évet. A koncert fellépői közül többen a hazai zenei élet olyan őskövületei, mint amilyen én vagyok, és akikkel már találkoztam a kulturális útkereszteződésekben. Aztán színpadra lépnek olyanok is, akikkel még sosem találkoztam: a Zeneakadémia fia­tal opera tanszakos hallgatói a 2010-es Csodálatos mobilvilág című operatóriumomból adnak majd elő részleteket. Az 1987-ben készült Támad a szél – Kapolcs riadó című videoklipemen az akkor huszonéves Balogh Kálmán cimbalmozik, a koncerten ezt a klipet levetítjük majd, Kálmánt pedig megkértem, játsszon duót egykori önmagával. A Zeneakadémián Sugár Rezső és Petrovics Emil tanítványaként végeztem zeneszerzés szakon, a diplomamunkám pedig egy Bach-stílusú fúga volt. Ez utóbbi rendkívül bonyolultra sikeredett, már csak azért is, mert a fúga nagyon szigorú szerkezeti struktúrájú zenei műfaj, a diplomakoncertemen is megküzdöttem vele a zongorán. A Zene Házában Boros Misi játssza majd el.

– Vagyis ez lesz az ősbemutató?

– Tulajdonképpen igen. Misinek ajánl­va írtam a fúgához egy postludiumot – utójátékot –, vagyis az egykori darabom kiegészül egy újonnan komponált művel. Persze mondhatják az emberek, hogy inkább Bachot érdemes hallgatni, mint a Márta Pista stílusgyakorlatát, de hát ez egy játék, a zenekaleidoszkópom egy apró töredéke. És ha már a barokk szóba került: a koncertre újra összeállunk a középkori, reneszánsz és kora barokk zenét játszó Mandel Quartettel is, az Amadinda ütőegyüttessel pedig a Babaházi történetet adjuk elő. Megszólal majd a Karácsony napja – 24. lecke című darabom, amit a 180-as csoportnak írtam 1981-ben. A ’80-as években aktív csapat nem tartozott a központilag elfogadott zenei fősodorhoz, inkább egy új hangot képviselő együttesként működött. A mostani koncerten a Free Style Chamber Orchestra játssza majd két vendégművésszel kiegészülve: Dés Lászlóval és Gőz Lászlóval. Igazi időutazás lesz tehát.

– Beszéltünk kortárs-kísérletező zenéről, Bach stílusban írt zongoradarabról, ám még számtalan egyéb műfajba tett kiruccanást: írt színházi kísérőzenét, film- és balettzenét, kamaraoperát, sőt, beatzenekarban is játszott, rockzenekaroknak pedig szimfonikus hangszereléseket készített. Ilyen műfaji sokszínűséggel a háta mögött mégis azt nyilatkozta, részleges zeneszerzőnek tartja magát. Miért?

– Mert akkor írtam zenét, mikor úgy éreztem, hogy csak a hangok világában tudom kifejezni magam. Kevés a saját, nem alkalmi zeneként született kompozícióm. Elcsábítottak a nem hangokkal írt, de egyfajta kompozícióknak is felfogható színházi aktivitásaim és a fesztiválok szervezése. Igaz, hogy a már meglévő darabjaim népszerűek és játsszák őket szerte a világban: „tananyag” is vagyok, művészeti felsőoktatási intézményekben is oktatják a darabjaimat. Ám az alkalmazott zene egészen más. Magyarország számos színházában voltam zenei vezető, később színházigazgató is lettem, dolgoztam többek közt az István, a király szimfonikus hangszerelésén is – ezek mind kirándulások voltak stílusok, műfajok között, próbálkozások arra, hogy megkeressem és használjam a köztük lévő kapcsolódási pontokat. Számtalan esetben mutattak be a zenémre készült táncszínházi elő­adásokat például az Operaházban és külföldi koreográfusok rendezésében.

– Ezekben a munkákban mi vonzotta?

– Hogy egy koreográfusnak, együttesnek mi jut eszébe a zenémről, hogyan értelmezi, és hozzá tud-e még tenni. Ez mindig izgalmas kérdés a zeneszerző számára, valahogy úgy, ahogyan a költőket izgatja, mi lesz az eredménye, ha valaki megzenésíti a verseiket. Annak idején a Cimbora című műsorba kortárs költők verseiből írtam gyerekdalokat, és sokszor voltam tanúja annak, milyen euforikus örömöt okozott nekik, mikor zenében hallották megszólalni a szövegeiket.

– Mi a legnehezebb egy vers megzenésítésében?

– Hogy a zenével elvesz-e az ember a műből, vagy épp ellenkezőleg, hozzátesz-e valami pluszt. Nagyon óvatosan kell bánni ezzel a kérdéssel. Erről egyébként egy hasonló dilemma jut az eszembe: hosszú évekkel ezelőtt az amerikai kortárs vonósnégyeseket játszó, világhírű Kronos Quartet vezetője hívott fel azzal a kéréssel, írjak nekik egy darabot. Nagyon megtisztelőnek éreztem a felkérést, ismertem őket, el is vállaltam, aztán hónapokig nem történt semmi. Ugyanis egyfajta komplexusom támadt: Mozart, Bartók és Beethoven után lehet-e, érdemes-e vonósnégyest írni?

– És hogyan jutott túl a dilemmán?

– Úgy, hogy találtam egy kiskaput: hozzáillesztettem egy ötödik szólamot. Ezt Bartók vagy Mozart nem tehette meg, nekem viszont a XX. század végi technika lehetőséget adott. Egyébként ez a bizonyos ötödik szólam kapcsolódik a moldvai csángó népzenéhez is.

– Hogyan?

– A hetvenes évek elején sokat csavarogtam autóstoppal a világban, ez akkor a keleti blokk országait jelentette, Lengyelországot, Bulgáriát – és persze Erdélyt. Főiskolás koromban még a Zeneakadémia könyvtárában kezembe került Domonkos Pál Péter csángókról írt 1931-es kötete – egyetlenegy példányt őriztek belőle –, ez inspirált, hogy ellátogassak Moldvába, oda, ahol sem Bartók, sem Kodály nem járt. Kallós Zoltán nevét akkor még nem ismertük, a táncházmozgalom éppen csak elindult, nem voltak tehát még valódi kapcsolódási pontok. 1973-ban jutottam el Moldvába, egy Trunk nevezetű kis faluba, és ez életem meghatározó élményévé vált: a csángók archaikus nyelvezete, a régi stílusú népdalaik révén száz-százötven évvel ezelőtti időutazásban volt részem. A balladák, egyházi énekek, siratók hihetetlen mélyrétegeit tárták fel a kultúrának, az ott rögzített anyag inspirálta a Kronos Quartetnek írt vonósnégyes ötödik szólamát. A zene mellett érdekeltek az emberek is; a történeteik, hogy kik ők, honnan jöttek. Ösztönösen mentettem ezeket az értékeket – magnóra vettem, később pedig lejegyeztem az anyagot.

– A történetek felkutatása visszatérő motívum az életében: színházigazgatóként megíratta az Új Színház történetét, később Kapolcs múltját, kutatta a helyi vízimalmok eredetét, kapolcsi értéktárat alapított és vezet. Izgatja a honnan jöttünk kérdése?

– Kapolcs – a moldvai Trunkhoz hasonlóan – számomra rejtelmes, titkokat jelentő világ volt. Nem urbánus, kiismerhető, uniformizált. Édesanyám fogorvosi asszisztens volt, a Kiskunságból való, mindig is régész szeretett volna lenni, tagja volt a helyi színjátszókörnek is, apám pedig kijárta a nagykőrösi református tanítóképzőt, ahol például Csongort is játszott – az előadó-művészet és a múlt iránti kíváncsiság tehát ott lappangott a családban. Mikor kisgyerekként hallottam a dédnagyanyámat kun nyelven Miatyánkot imádkozni, még egyáltalán nem érdekelt ez a dolog. Aztán eltelt három évtized, és izgatni kezdett a margónlévőség kérdése, hogy mit is jelent ez a kettősség az identitásomban: a falu és a város, aztán a kun eredet rejtélyei. Van egy érdekes történet Kapolcs alapításáról: a monda szerint 1091-ben mikor betörtek a kunok Erdélybe, Szent László harcba indult ellenük, leverte őket, a megmaradottakat pedig az akkor még lakatlan területekre telepítette, így például a Bakonyaljára. Az itt letelepülő néhány család az új lakhelyét pedig a leölt kun fejedelmükről, Kapolcsról nevezte el. Szép példája ez annak, hogy a legendák és az igazságok kaleidoszkópszerű mintázatot adhatnak az emberek életében. Szoktam is néha viccelni a kapolcsi kocsmában: tulajdonképpen én vagyok a legrégebbi lakos Kapolcson, drága barátaim.

– Három évtizede indult a Művészetek Völgye, ami már a kezdetekkor egyfajta újrateremtés volt a hazai kulturális életben. A fesztivál megrendezésén túl mit szerettek volna elérni?

– A Művészetek Völgye az első pillanattól a faluval együtt szeretett volna teremteni valamit. Engem személy szerint az érdekelt, hogy el lehet-e érni a faluban valamiféle gondolkodásváltást, óvatosan nyitni, figyelembe véve a helyi tradíciókat. Ezt persze Pestről nem lehet diktálni, ez fontos felismerés volt. Persze tudom jól, én örök életemben csak gyüttment leszek Kapolcson, hiszen nem ott születtem, ám hosszú éveken át igyekeztem bizonyítani, hogy hasznos tagja tudok lenni a helyi társadalomnak. Igaz, hogy Pestről jöttem, ráadásul művész vagyok, vagyis kétszeresen hátrányos helyzetű, mégis elfogadtak. Az első, 1989-es Kapolcsi Művészeti Napok igazán rendhagyóra sikerült. Senki sem tudta, hogy mi sül ki belőle, nem terveztük a folytatását. Tartottunk a Mandel Quartettel templomi koncertet, zenélt Cseh Tamás, a Nemzeti Színház társulata pedig előadta a Karnyónét – a helyi gyerekek alakították a tündéreket, a helyi állatok statisztáltak, Csiszár Imre még a pulykákat és a libákat is berendezte a darabba. A falu pedig befogadta a rendezvényt, ami hosszú éveken át muníciót adott a kocsmai beszélgetésekhez.

– Az elég komoly visszajelzés a falu részéről, hogy a fesztivál a helyi mitológia részévé vált.

– Olyannyira, hogy a történetek átalakultak, legendává váltak. A mai napig hallok olyan sztorikat, amik velem estek meg, de a szereplők és a figurák kicserélődtek. A falu nyitott, és kiderült, van mit felmutatnia, vannak értékei: ez az értékfelfedezés és értékmentés volt az igazi hozadéka a fesztiválnak. Hogy meg tudtuk őrizni a XVIII. századi kovácsműhelyt, és nem bontottuk le; hogy helyrehoztuk a falumalmot, és millió más olyan dolgot tettünk, amit a fesztivál forgataga mögött aligha lehet észrevenni. Ma már önkormányzati képviselőként is dolgozom a faluért – felkértek, én pedig elvállaltam –, és most már tudatosan mentjük Kapolcs értékeit. Közben belefogtam egy újabb izgalmas projektbe: „Eger-víz patakművészeti őrség” a címe, tizenhárom települést fog össze a Balaton-felvidéken Nagyvázsonytól Szigligetig. Fókuszában az élővíz, a források állnak, a természeti értékek és az ember építette hidak, malmok. Célunk, hogy mindezt megőrizzük a művészet erejével, és felhívjuk a figyelmet az élővizek fontosságára. A kapolcsi történet egyébként számomra arról is szól, hogy van egy szikra, egy ötlet, amiből kinő egy vállalkozás, az pedig búvópatakként csordogál, aztán egyre csak nő, mellékágai lesznek, és idővel folyammá dagad. És ezt a tájat, ezt a kultúrát élteti: valahogy úgy, mint a víz…