Magyarországon nincsenek sorozatgyilkosok, hangsúlyozták egyre kétségbeesettebben a martfűi rém utáni nyomozáskor, amely a hazai igazságszolgáltatás egyik legnagyobb kudarcaként került be a történelembe. A témából Sopsits Árpád forgatott igencsak erőteljes filmet, a fenti állítás mellett azt is megcáfolva, hogy itthon nem születhetnek jó thrillerek.

Tíz éven keresztül szedte áldozatait a martfűi rémként köztudatba került sorozatgyilkos, a rendőrség sokáig teljesen tehetetlennek bizonyult az ügy felderítésében. Ám mivel 1957-ben, a szabadságharc leverése után a párt nem engedhette meg magának, hogy egy emberölés büntetlenül maradjon, így az első eset után gyenge lábakon álló vádakkal, kierőszakolt beismerő vallomással az ártatlan Kirják Jánost ítélték életfogytiglani börtönre – a férfi ugyanis korábban meglehetősen ügyetlen módon udvarolt a megerőszakolt és megölt nőnek. Hosszú évekbe és még több áldozatba telt, míg egyáltalán hajlandóak voltak az összefüggést meglátni a rendkívül hasonló esetek között, és mert a szocializmus rendszerébe nem fért be a hibák, még kevésbé egy sorozatgyilkos létének beismerése, csupán tizenegy év után fogták el a valódi tettest, Kovács Pétert –  Kirják János sem erkölcsi, sem anyagi jóvátételben nem részesült soha.


Száz százalékban hazai

A magyar kriminológiai talán legnagyobb hibájáról és igazságtalanságáról van szó, nem meglepő mindezek tükrében, hogy amikor Kerényi Mihály 1979-ben vizsgafilmjében fel akarta dolgozni az esetet, hamar tudtára adták: talán soha többé nem forgathat utána. Sopsits Árpád rendező is még ifjúkorában, egy rádióinterjúban halott a gyilkosságsorozatról, amikor is állítólagos elkövetőt védő, zavaros háttérügyekről beszélő ügyvéddel beszélgettek. De nem csupán a politikai helyzet miatt várt a megfilmesítéssel, hanem mert úgy érezte, a kegyeletsértés elkerülése érdekében szükséges a történelmi távolság. Ráadásul korábban nehezebb is lett volna támogatást szerezni egy ilyen produkcióra, a romantikus vígjátékokat leszámítva a tisztán műfaji filmek lényegében az elmúlt hat-nyolc évben kezdtek csak a hazai mozgóképgyártásban megjelenni. Hasonló, sorozatgyilkosos témájú alkotást az 1977-es Defekten kívül nem igazán született – a Kern András főszereplésével készült mű azonban nemhogy horror, inkább langyos krimi lett. A hagyományok hiánya ellenére Sopsits Árpád mostani filmje százszázalékosan hazai gyártmányú produkció lett, külföldi szakértők vagy befektetők bevonása nélkül. A rendező szerint a mára itthon is fellelhető profizmus részben talán annak köszönhető, hogy a magyar filmesek jelentős része az elmúlt húsz évben lényegében nemzetközi bérmunkákból él, így rengeteg a tapasztalatuk, és bátrabban is kísérleteznek. Sopsitsnak egyébként A martfűi rém az első munkája, ami nem tartalmaz önéletrajzi elemeket, pont ezért szerette volna mégis megtalálni azokat a pontokat, amiktől hasonlóképpen személyesnek érzi a történetet. Az ügy bonyolultsága, a politikai háttérhelyzet és a szisztéma, illetve az eset következményei teremtették meg végül mindezt.

– Azt, hogy egy rendszer miként ítél el valakit hamis vagy felszínes vádak alapján, és ennek milyen hatásai vannak, kisebb-nagyobb arányban olykor a saját életünkben is megtapasztalhatjuk. Ez a történet éppen ezért nem is konkrétan a kommunizmusról szól, sokkal inkább arról, hogy minden rendszernek a sajátja, hogy hibázik – csak a káoszban képzelhető el a tökéletesség. A hiba foka, súlyossága és következményei ugyanakkor  rendszerfüggők, bár az is igaz: a legtöbb sorozatgyilkos inkább a boldognak titulált, jóléti országokban ténykedik, ahol ugyanúgy eltussolnak néha ügyeket, mint mindenhol máshol a világon.


Becsavarodás

Fotó: MTI/Kallos Bea

Az univerzalitása ellenére A martfűi rém mégis tökéletes látleletet kínál a korabeli politika működéséről, az igazságszolgáltatás megbicsaklásairól, az öncélú háttérérdekek akár emberi életek árán is történő kielégítéséről. A korhangulat megteremtéséhez nagyban hozzájárul egyrészt a rendkívül atmoszférikus operatőri munka, másrészt a nyomozók személye, akiknek kapcsolata bár a szokásos úgynevezett buddy movie-k mintán alapul – eleinte ki nem állhatják egymást, majd idővel összecsiszolódnak –, mégis a történelmi időszak típusfigurái. Anger Zsolt karaktere igazi kiábrándult, félalkoholista, a dicsvágy és az önmarcangolás közt őrlődő komisszár, míg a Bárnai Péter alakította fiatal ügyész egy Pestről érkezett, jól fésült, látszólag taszítóan eminens, de valójában annál önfejűbb figura. Kettőjük karakterfejlődésének dinamikája jelenti a film egyik fő motorját, az ártatlanul meghurcolt és az újratárgyalásáért reménytelenül küzdő férfi és a nővére (Szamosi Zsófia) viszonya pedig szintén sokatmondóan ábrázolja a rendszer berendezkedését. Az említett szálak mellett majdhogynem el is törpül a valódi tettes és szörnyű cselekményei bemutatása, talán mert a martűi rém hihetetlen szadizmussal és perverzióval elkövetett gyilkosságainak és a szexuális erőszaknak az explicit ábrázolása a társadalmi mondanivaló fölé nőtt volna. A rendező egyébként is keverte a valóságot és a fikciót, hiszen a valódi, később kivégzett gyilkost senki nem ismerte őt igazán, saját kútfőből kellett megalkotni a karakterét. Ebben lényeges volt annak ábrázolása, hogyan csavarodik be egy ilyesfajta személyiség a saját világába, hogyan viszonyulnak a motivációi és a tettei egymással, és miként tudja mindezt elrendezni saját magával és a külvilággal.

– Ezek az emberek köztünk élnek, ezért is találtam borzasztóan izgalmasnak az alaptörténetet. Többezernyi bírósági, rendőrségi jegyzetet és számtalan vallomást olvastam el még a mélyebb kidolgozás előtt, amiből végül nem is egy megtörtént eseményeken alapuló, sokkal inkább egy „így is történhetett volna” típusú alkotás lett.

Német Dániel

Sopsits Árpád thrillere november 10-től látható a mozikban.