Hidakat építenek

A Fitos Dezső Társulat három éve költözött a Fonóba, ezt ünneplik a Lendület címet viselő interaktív kiállítással is, amely a társulat belső világába visz, behúzva a nézőt a kulisszák mögé, ahol még több tánc, még több zene várja. Persze nem valamiféle finomkodó távolságtartással, hét lakat alatt őrzött ritkaságként közelítve meg a népi kultúrát, hanem innovatív módon, a néptáncot kortárs művészetté avató, egyedi látásmóddal. A kicsinyített jelmezekbe öltöztetett, a mennyezetről lelógatott porcelánbabák, a táncjelírást idéző csárdásszőnyeg – amely egyúttal tisztelgés az UNESCO szellemi kulturális örökség részévé vált csárdástánc hagyománya előtt –, a társulat táncelőadásaiból felvillanó részletek, a tagokról készített érzékeny, művészi portrék – Éder Vera fotói – a Fonó tereit bejárható, átélhető kiállítássá változtatták. Vagyis a közönség egy kicsit részesévé válhat a színpadon születő csodának, megtapasztalva az alkotókban és a táncosokban rejlő, a társulatot a táncszínházi világ egyedi alkotóműhelyévé formáló energiákat.

Örökségből építkezni

A társulat története majd húsz évvel ezelőtt kezdődött, ám három éve döntöttek úgy a társulat alapító-művészeti vezetői, a Kocsis Enikő–Fitos Dezső táncművész-koreográfus házaspár, hogy elérkezett az ideje annak, hogy a társulat tagjai főállású táncosok lehessenek. Hiszen a tengernyi próbának, a még több előadásnak, turnéknak és főképp a társulat vezetőitől megkívánt magas művészi színvonalnak másodállásban már nem lehetett megfelelni.

– A néptánc az anyanyelvünk, és ebben a legfontosabb számunkra a hitelesség. Az előadásaink autentikus néptáncanyagra épülnek, ugyanakkor igyekszünk tágítani a határokat, nyitunk a társművészetekre, táncosaink többek közt cirkuszi akrobatikát, népi éneket és különböző tánctechnikákat is tanulnak – mutatja be Fitos Dezső koreográfus, Harangozó-díjas, érdemes művész a társulaton belül folyó sokrétű munkát.

Olyan mesterektől tanulhatnak a táncosok, mint például Farkas Zoltán „Batyu”, Ónodi Béla táncművészek, Paár Julcsi népdalénekes, Kőmíves Tibor artistaedző vagy Csonka Roland progresszívbalett-tanár. A társulatban jelenleg nyolc pár táncol, mindannyian kivételes táncosegyéniségek.

– Akrobatika, bábmozgatás, ének- és beszédtechnika: e készségek a néptánc anyanyelvi szintű ismerete mellett izgalmas kiegészítői a táncszínházi előadásoknak – teszi hozzá Kocsis Enikő Harangozó-díjas táncművész, koreográfus, hangsúlyozva, darabjaik az általuk is gyűjtött táncokra épülnek, párjával, Fitos Dezsővel hosszú évek óta járják a Kárpát-medencét.

– Gyimesben, Kalotaszegen, Mezőségen, Küküllő mentén, Csíkban is gyűjtöttünk, ahogyan Kárpátalján, Délvidéken is, illetve Méhkeréken és másutt is az anyaországban. Zömében ebből a hatalmas örökségből építkeznek a darabok, a saját élmények pedig kulcsfontosságúak a koreográfia megszületésénél – vallja Fitos Dezső, hozzátéve, hogy a Martin György által gyűjtött archív felvételekre is támaszkodnak.

Ezt az autentikus anyagot igyekeznek újjáéleszteni a színpadon úgy, hogy az a mai közönség számára befogadható, élvezhető legyen. Ahogyan a koreográfus összegzi: hidat szeretnének építeni a ma embere és a hagyomány között.

Személyes inspirációk

A társulat repertoárján tizenöt előadás szerepel, többek közt olyan darabok, mint a hazájukat elhagyó falusiak emlékére készített „parasztexodus”, a Tántorgók, a cigány folklór színeit megidéző Taven Baxtale!, a lorcai költőiséget és a szenvedély erejét a női energiákkal megfestő Bernarda balladája, a március 27-én a Nemzeti Táncszínházban debütáló legújabb darabjuk, a Kamaszodók – Élet a falakon túl című táncjáték, amely tizenéveseknek készült, és pszichológus szakértővel együttműködve dolgozza fel a serdülő korosztályt foglalkoztató legfontosabb kérdéseket, vagy éppen a legkisebbeknek szóló, a babaszínház műfaját megújító, zenés világot építő Tündérhinta.

– Az internet térhódítása miatt nagyon felgyorsult, pörgősebb lett a világ, jóval felületesebbé vált az emberek figyelme. Ezért is fontos, hogy a társ-előadóművészetekből is inspirálódó, összetett, látványos előadások készüljenek, amelyek megragadják és ébren tartják a figyelmet. Szerencsések vagyunk, mert kiváló dramaturggal dolgozhatunk együtt, aki segít, hogy az előadások koherens egésszé álljanak össze. Darabjaink minden esetben személyes élményből táplálkoznak: a Tántorgók például Enikő nagyapjának történetéből inspirálódott, a húszas évek világát idézi meg, ami nagyon közel áll hozzám – meséli Fitos Dezső.

Elmondja, hogy a Kocsis Rozi rendezte Tündérhintához készített koreográfia volt az egyik legnagyobb kihívás a számára, hiszen a legkisebbeknek jóval finomabb, halkabb, visszafogottabb anyagot kellett létrehozni, ami nagyon más volt, mint az addigi dinamikus, pörgős előadások – ennek ellenére igazán szép előadás született, nagyon jó visszajelzéseket kapott. Ahogyan a koreográfus meséli, a babáknak szóló előadás mögött ugyanakkor egy ki nem mondott gesztus is meghúzódik: szeretnék, ha a következő generáció szó szerint az anyatejjel szívná magába nem csak a színpadi művészetek, hanem a népi kultúránk értékeit is.

A házaspár talán ezért is fordít különös figyelmet a tehetséggondozásra: évtizedek óta vezetik a győri Lippentőt, valamint a Szentendre Táncegyüttest, miközben számos gyermektánccsoportot visznek – többek közt a Fonóban is tartanak gyermekfoglalkozásokat –, megszerettetve a legkisebbekkel is a mozgás, a néptánc örömét.

Jin és jang

Az együttes vezetői alkotóként mindenből inspirációt merítenek, legyen az akár egy jó film, egy szép vers vagy kiállítás – bármi lehet ihlető forrás.

– Mindketten nyitottak, érdeklődőek vagyunk. Talán ezért is hatottak ránk oly rendkívüli erővel a hagyományőrző mesterek körében folytatott gyűjtéseink, az ott átélt élmények Erdélytől Délvidéken át a szülőföldemig, Rábaközig – hangsúlyozza Kocsis Enikő, hozzátéve, hogy a falusi adatközlőik, a mestereik, a barátaik közül már egyre kevesebben vannak azok, akik még nem visszatanulták, hanem életük során a mindennapjaik részeként, tehát funkciójában élték meg a néphagyományt.

– Rengeteget tanultunk tőlük, és nemcsak néptáncot, hanem életszemléletet, gondolkodásmódot is. Onnantól lesz hiteles egy tájegység tánca vagy egy népdal előadásmódja, ha mögötte állnak az általunk megismert emberek, történeteik és mindaz, amit mi magunk is átéltünk. Ezek az élmények beleivódnak az ember lelkébe, nem elkopnak, hanem egyre gazdagodnak és sokszor csíráivá válnak egy-egy előadásnak. A hagyomány tisztelete mellett nyitottak vagyunk az újra, a modern kor vívmányaira: ebből a sokféleségből, ezernyi impulzusból áll össze a művészetünk – vallja Kocsis Enikő, hozzátéve, hogy párjával, Fitos Dezsővel nem csupán a mindennapokban, de az alkotó munkában is remekül kiegészítik egymást, miközben képesek alázattal alárendelni magukat a másik jobb ötletének.

– Ahogyan a táncban is fontosak a nemi szerepek, úgy a férfi-női energiák áramlása az alkotásban is fontos szerephez jut, az ebből fakadó kódokat öntudatlanul hozzuk magunkkal. Az én erősségem a viseletekben, az előadás vizualitásában, az ötletelésben rejlik, míg Dezső az előadások technikai részében, a fényben, a hangban, a zeneiségében hajlamos elmerülni, miközben mindketten ugyanúgy foglalkozunk a néptáncanyaggal, a rendezői megvalósítással – magyarázza a koreográfus, hozzátéve, az alkotás az ő esetükben olyannyira közös munka, hogy valójában nem is igazán lehet szétszálazni, kinek mi volt a része benne.

Számára a legnagyobb öröm az, ha a közönséget magával viszi egy-egy előadás. És ha csak töredékét élik át a nézők annak a boldogságnak, ami az alkotókat mozgatja – már bőven megérte.