Hirdetés

Rengeteg szimbólum, lenyűgöző, filmszerű látványvilág (Olekszandr Bilozub), találó zenék, meghökkentő jelmez- és mozgáselemek, hatalmas káoszból nehezen kibomló rendszer – Vidnyánszky Attila a rá jellemző erős stílusjegyekkel ezúttal az eltorzult nagyvárosi létről, tágabb értelemben az eltorzult emberi civilizációról beszél. Az igazgató-rendező régi vágya volt a Testori regénye alapján készült legendás Visconti-film színrevitele, aki azonban az Alain Delon főszereplésével készült mozi egy az egyben való újrajátszására számít, bizonyosan nagyot fog csalódni. Az alaptörténet persze megmaradt, az öt Parondi fiú (Berettyán Sándor, Bordás Roland, Berettyán Nándor, Mészáros Martin, Haszon Ákos) és özvegy édesanyjuk (Bánsági Ildikó) délről érkezik Milánóba, és ki-ki a maga módján igyekszik beilleszkedni az övékéhez (tisztaság, romlatlanság, naivitás) képest nagyon más (dekadens, referenciapont nélküli, eszmék által szabdalt és hamis szabadságérzet uralta) világba. A bukás szükségszerű, ám hogy ez kinek a bűne, az egyéné vagy a társadalomé, már kérdéses. A fiatal és nagyon tehetséges színészek – közülük is kiemelkedik a Roccót játszó Berettyán Nándor és hála a valódi bokszleckéknek testileg is imponálóan felpumpált Bordás Roland (Simone) – szinte emberfelettit nyújtanak ebben a számukra fizikailag-lelkileg biztosan igen kimerítő előadásban. Ami valószínűleg a nézők egy részének hasonlóan kimerítő lesz: az egymást követő izmusokat, torz ideológiákat gúnyoló kiáltványrészletek és a rengeteg szinten zajló, legtöbbször eltúlzottan harsány vagy túl direkt jelenetek közt nehéz, de nem lehetetlen megtalálni a kivezető utat. És nyilván ez volt a létrehozók célja is, éreztetni és érezni, hogy egyre nehezebb hinni egy szebb és emberségesebb jövőben.