„Hogy látva lássanak”

Budapest, 1907 nyara. Bródy Sándor író kíséretében egy fiatal pár érkezik a józsef­városi Mária Terézia tér 1.-be, Székely Aladár fotográfus tetőtéri műtermébe. Amint belépnek, a 37 éves fényképész első fővárosi műhelye azonnal lenyűgözi a látogatókat. A hatalmas üvegablakokon át árad a napfény az impozáns, több mint 50 négyzetméteres felvételi terembe, különös megvilágításba helyezve a művész favázas, üveglemezre képet rögzítő kameráját. Ami pedig igazán meggyőzi őket, az a kamera mögött álló mester mindenre kiterjedő figyelmessége és mesterségbeli tudása.

– Akár fél-, akár háromnegyed alakos képek készítéséről volt szó, Székely Aladár kamerája elsősorban az arcra, a tekintetre koncentrált, másodsorban pedig a kézállásra helyezte a hangsúlyt. Számára e kettő együttese alkotta az intellektust, tükrözte legjobban a fotón szerepelő modell jellemét – mutatja be a Gyulán, 1870 márciusában, Bleyer Aladár néven született fényképészt E. Csorba Csilla művészettörténész, az Új vizeken – Írók és művészek Székely Aladár műtermében című kötet szerzője, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának kurátora. – Mivel egy alkalommal mindössze három-öt fotót készített, mindig a maximumot szerette volna kihozni az adott pillanatból. Ezért hosszasan tanulmányozta az általa nagyra becsült művészeket: eljárt kiállításaik megnyitójára, megvette a könyveiket, rendszeresen vett részt társasági eseményeken, sőt, saját irodájában, egy hatalmas tükör előtt saját maga próbálta el azt a pózt, ahogyan viszont szerette volna látni a hozzá érkező megrendelőket.

Erre a hihetetlen precizitásra egyik tanítványa, Szilágyi Erzsébet később így emlékezett vissza: „Pillanatok alatt meglátta modelljében a jellegzetest, gyorsan beállította, mielőtt az még kifáradt volna. Sok gondot fordított a kezek szép elhelyezésére. Megfigyelte a kéz formáját, az ujjakat, de számára mégis az arc volt a lényeges. Az erőltetett beállításokat és a túl ellentétes megvilágítást kerülte. Képei sosem voltak túlzsúfoltak bútorokkal vagy dekorációval, drapériákat sem alkalmazott a kép hátteréül.”

Bródy Sándor tehát nem véletlenül viszi fel éppen Székely Aladárhoz azt a fiatal párt, amely egy közös fényképet szeretne, azzal a kikötéssel, hogy az üvegnegatívot, miután a mester két pozitívot készít róla, összetöri. Az így elkészült, melegséget sugárzó titkos felvételt, amelyen a két szerelmes mélyen egymás szemébe néz, az utókor ma már az egyik legintimebb Ady–Léda-portréként ismeri. A művel Ady Endre annyira elégedett volt, hogy innentől Székely Aladáron kívül senki más nem fotózhatta. Óriási megtiszteltetés volt ez a mesternek, hiszen Ady különösen hiú volt megjelenésére, költői imázsa egyik fontos részének tartotta. Valahogy úgy, miként Sem utódja, sem boldog őse… című versében írja: „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak”. Székely Aladár pedig segített neki ebben. Közösen választották ki a megörökíteni kívánt pózt és a hozzá legmegfelelőbb öltözéket is. A hagyományos íróportrékkal ellentétben soha nem íróasztalnál, munka közben készültek a felvételek, Székely fotói csaknem kizárólag az arcra, ezen keresztül a személyiségre koncentráltak.

Ez, az 1900-as évek elején Székely Aladár által bevezetett realista fényképezés, rajta az arc minden apró szépséghibájával, ráncával meghökkentő volt ugyan a vizit- és kabinetkártyák képeihez szokott kortársak számára, Ady mégis megtalálta benne igazi önmagát. Ennek köszönhetően született meg az a negyven különböző Ady-portré, melyek révén a költő ma az emlékezetünkben él. Ezek közül érdemes kiemelni az egyik leghíresebbet, az 1908-ban készült, úgynevezett „könyöklős” képet, ami a Nyugat első tematikus Ady-számába is bekerült, majd képes levelezőlapokon a rajongók is hozzájuthattak. A pózt később a költő mint imázsának fontos elemét tudatosan használta a mindennapokban is, legalábbis erről számol be Krúdy Gyula az Ady Endre éjszakái című visszaemlékezésében: „Ady egy asztalkára helyezte a könyökét, tenyerébe hajtotta a fejét, ami szokása volt, mióta egy fotográfus abban a pózában helyes felvételt készített róla.”

A fényképész és a költő ettől fogva egymást támogatta karrierjében, olyannyira, hogy amikor Székely Aladár 1915-ben megírta a magyar fotográfia történetének első albumát (Írók és művészek), Ignotus mellett Ady Endre ajánlotta az érdeklődők figyelmébe: „Székely Aladár gépje pedig nem afféle mulatságos és kevés lelkű gép: egy nagyon kifejlett művészérzésű ember dirigálja kedve-művészete szerint. Persze-persze – mint Ignotus mondja – »ez a realista… naturalista fotográfia… nem mindenkinek kedvére való«, de éppen itt van az irodalmisága is: igaz, kérlelhetetlen és művészi.”

– Ady mellett számos művész és író kereste fel műtermében a mestert, aki, mint levelezéséből tudjuk, nagy megtiszteltetésnek vette ezeket a látogatásokat. Székely Aladár tőlük pénzt sem fogadott el, tudatosan gyűjtötte a művészportékat, hogy az utókornak is megmaradjanak. Neki köszönhető, hogy ma ennyi Ady Endre-, Babits Mihály-, Bródy Sándor-, Czigány Dezső-, Kaffka Margit-, Kodály Zoltán-, Ignotus Pál-, Márffy Ödön-, Rippl-Rónai József-, Molnár Ferenc- vagy Móricz Zsigmond-arcot ismerünk – mondja E. Csorba Csilla. Külön kiemelve, hogy Székely Aladár családja megőrizte a hagyatékot, majd 1977-ben, Ady születésének századik évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta a benne található kincseket. Ezekből állt össze most a könyv és a kiállítás is, amelyek segítségével bekukucskálhatunk kicsit a józsefvárosi, majd Váci utcai műterembe, ahol egymásnak adták a kilincset a XX. század első évtizedeinek jelentős magyar művészei.