Hősök kellenek

– Több mint tíz évig egyik napról a másikra hányódott, igazi vándortársulat volt a délvidéki Magyarkanizsáról indult Udvari Kamaraszínház, amely a mostoha körülmények között is felejthetetlen, eksztatikus előadásokkal rázta fel a Kárpát-medence magyarságát. Milyenek ma az alkotás feltételei?

– 2018-tól négyéves állandó támogatást kaptunk Kásler Miklós volt miniszter úr keretéből. Ez idén futott ki. Ennek köszönhetően a Pozsonyi úti református templom altemplomában berendezett színházban állandó otthonra leltünk. Sajnos jelenleg úgy néz ki, hogy a mostani kulturális kormányzat nem hosszabbította meg a támogatást, így 2011 óta először nulla forinttal futunk neki az új évnek, noha együttműködést kezdeményezett velünk a Honvédelmi Minisztérium, és kiállt mellettünk mások mellett dr. Bárány Attila, a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájának vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, dr. Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának korábbi vezetője, Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség elnöke, Andrásfalvy János szalézi tartományfőnök, valamint dr. Sepsi Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem Művészettudományi és Szabadbölcseleti Intézetének vezetője. Utóbbi egyetem dráma- és színházismeret tanári szakán a színházpedagógiai műhelygyakorlat részévé kívánják tenni a társulatunk programját.

– Milyen ez a program?

– Az Udvari Kamaraszínház az egyedüli, amely forráskutatások alapján, történészekkel konzultálva viszi színre a jelenünket eredményező múltunkat, kimondottan azokat a történelmi csomópontokat, sorsfordulókat keresve, amikkel eddig nem foglalkozott a művészet. A magyar történelem egy egész világ, a népszerű személyiségek és események, Mátyás király, Rákóczi vagy 1848 csak kis szeletei az egésznek. Hogy időben messzebb ne menjek, az Árpádoktól kezdve az Anjoukon át a vegyes házi királyokig, akár a Habsburg-, majd Habsburg–Lotaringiai-dinasztia uralkodóiig rengeteg olyan kevéssé ismert, de utólag nézve jelentős sorsfordulót találhatunk, amelyek színpadért kiáltanak. De amit mi képviselünk, az nem pusztán művészeti, esztétikai kérdés.

– Hanem?

– Fel kell ismerni a kor körülményeit, amelyek között élünk. Ma világszerte kíméletlen harc folyik a szuverenisták és a globalisták között. A globalizmus nyíltan el akarja törölni a kultúrákat, a hagyományos, szerves közösségeket, az államokat, a családokat és a nemzeteket egyaránt. A harc egyik frontja a tudatformálás, aminek része a művészet, a színház. A globalizmus ezért ezen a fronton képzelt történetekkel árasztja el a média minden szegmensét. Ma már konkrét évszámokkal operáló, látványosan kivitelezett fantasy-előadásokkal vonják el a figyelmet a valóságos történelemről. A szemünk előtt írja át népek, nemzetek önismeretét az az erő, amit én nem szeretek háttérhatalomnak hívni, mert nem rejtetten, hanem egészen nyíltan mutatja meg pusztító akaratát. A szellem, a felmutatott példa, az érzelmi azonosulás lehetősége fegyver. Ha történelemről beszélünk, értelmeznünk kell a szó jelentését. Az pedig nem más, mint a jelenünket eredményező, mai önképünket formáló múltunk egésze. A magyar identitáspolitikát a török kiűzése óta a Habsburgoktól való megszabadulás vágya uralta, ez formálta. Ezen indulatban sok más szempont elsikkadt, sok külső hatást nem vettünk figyelembe. Nem biztos, hogy mindig bölcsen cselekedtünk.

– Hogy érti ezt?

– Ha ma Ausztria és Magyarország lakossága népszavazáson úgy döntene, hogy ismét létrehozza a kiegyezéssel létrejött meghatározó közép-európai államszövetséget, nyugatról azonnal nekünk esnének, és minden eszközzel megakadályoznák. A liberális nyugat hallani sem akar erős Közép-Európáról, nem tűri a kontinentális egyensúlyt, az ukrajnai háborúval épp most próbálják megszüntetni ennek utolsó esélyét is. Márpedig Közép-Európa államai önmagukban nem képesek megvédeni magukat kontinentális összecsapás esetén, erre példa a köztünk legnagyobb és legerősebb Lengyelország leradírozása a térképről a második világháborúban. Illúzió azt gondolni, hogy az 1945 után beköszöntött béke örök. A közép-európai összedolgozás tehát elemi létérdek. Persze nem csak katonai erőről beszélek. Napóleon szerint a háborút kétharmad részben a lelkiállapot dönti el. A nemzetlélek munkálásában kulcsszerepe van a művészetnek, benne a színháznak. A globalizmus már azzal is győz, ha az európai államokban megszűnik az önvédelmi ösztön. Nyugat-Európa ebből a szempontból kezd hasonlítani az Amerikában 1871-től létrehozott indián rezervátumok függetlenségi fokához. Az államok csak addig maradnak fenn, amíg van nemzettudat, ami fenntartja őket.

– Mi a szerepe ebben a küzdelemben Magyarországnak?

– Isten kegyelméből hazánk a kevés ellenálló végvár egyike. A magyar színjátszásnak meg kell találnia azokat a pontokat a történelmünkben, amelyek a magyar állam hatalmi státusának emelkedését vagy süllyedését eredményezték. Ezek egy részével már foglalkoztunk. Darabjainkat a Kárpát-medence számos településén bemutattuk, sok helyen éreztük a feszültséget, néha kifejezett félelmet és a megdöbbenést, hogy bizonyos témákat merünk színre vinni. Természetesen sohasem lépjük túl a törvényesség határát, de addig maximálisan elmegyünk, igyekezve megtörni az elhallgatás terrorját. Ennek felszabadító ereje van, ezt hívják katarzisnak, ami végső soron a művészet célja. Nemrég Nagyváradon játszottuk Halottak napjától virágvasárnapig című előadásunkat, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy Tőkés László mellett ülhettem. Ő hozta vissza a nemzedékünknek a közbátorságot. Az előadás végén hosszú álló tapsot kaptunk, a váradiak jelezték, hogy buszt szerveznek Budapestre az Anjouk című előadásunkra.

– E dinasztia királyairól méltatlanul felszínes a közismeret.

– Így van, pedig ez a nagyívű emelkedés kora volt. Károly Róbert trónra lépésekor az állam a szétesés szélére sodródott, szervezetlenség, zűrzavar tombolt, kényurak diktáltak az országban. Mohács előtt volt hasonló helyzet. Károly Róbert az anarchiából kivezetve rövid idő alatt ismét jól szervezett, Európa-szerte elismert regionális középhatalommá tette Magyarországot, fia, Nagy Lajos pedig még magasabb szintre emelte a magyar hatalmat. Ahhoz, hogy ezt a kort hitelesen színpadra állítsuk, sok középkori szerzőt kellett elolvasni, teológusokkal, akár egymással vitázó nézeteket képviselő középkorkutató történészekkel konzultáltunk, hogy ki tudjunk lépni a mai gondolkodásunkból, és megismerjük a XIV. századi felfogást. A kort megidéző katonai hagyományőrzőket is bevontunk az alkotó folyamatba, akik korhűen elkészítették az egykori fegyvereket. Elmentünk a Hadtörténeti Múzeumba is, kézbe vettünk egy hatalmas méretű, de rendkívül könnyű, csak 1,7 kilogrammos kardot. Megdöbbentő élmény volt a kor csúcstechnológiáját megfogni. Dr. Töll László ezredes úr, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum vezetője a korabeli katonai gondolkodásról és hadviselésről tartott nekünk előadást. Az volt a célunk, hogy a színészeink maguk is átlényegüljenek, ha úgy tetszik, időutazóként belehelyezkedjenek a XIV. századi Magyarország életébe, gondolkodásmódjába, megértve, hogy az uralkodás célja nem a hatalom maximalizálása volt, hanem a szolgálat, az égi kert földi hasonmásának megteremtése. Ma már szinte elképzelhetetlen ereje volt a hitnek. Ez az erő teremtette meg a városokat, amikben élünk, azt a 2000 éves kultúrát és civilizációt, amit épp most tesz földdel egyenlővé a kereskedelmi világ materializmusa.

– Ha már a színészek felkészítését említette, hogy látja, milyen minőségű ma az utánpótlásképzés?

– A nyugati világban mindenütt célterületnek tekinti az előadó-művészeteket a globalizmus, hiszen, mint mondtam, ezek formálják a lelkeket, az emberek tudatát. Minden előadó-művészet, a színház is fegyver. A színház alapja az élmények megteremtése és átadása. A liberális felfogás szerint a tapintható, szagolható, kóstolható élmények ereje az érték mértéke. Tehát minél látványosabb, harsányabb egy előadás, annál jobbnak tekintik. De a becsület, a hűség, a hit nem megfogható, mindez nem a pillanatot, hanem az örökkévalót szolgálja. Nem véletlen, hogy ezeket a globalisták lekicsinylik, kigúnyolják. Két évvel ezelőtt jól láthatóvá tette a globalisták és a szuverenisták frontvonalát a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakítása. Három-négy éve próbáltunk szerződtetni fiatal egyetemistákat az akkori SZFE-ről. Csak akkor jöttek volna, ha nem kell kitenniük a lábukat Budapestről. Ez érthetetlen számomra, én Újvidéken végeztem, nálunk a színészképzés gyakorlati alapja a kis falvakat járó Tanyaszínház. A színészképzés évtizedek óta nem nevelt ki hősöket, helyettük tépelődő, döntésképtelen, gyakran bunkó és idióta karaktereket játszó előadók tömege került a szakmába. Hol van ma egy Sinkovits vagy egy Bessenyei? Az amerikaiaknak, a kínaiaknak, az oroszoknak, az indiaiaknak, a törököknek vannak hőseik a színpadon, a filmvásznon, az európaiaknak gyakorlatilag nincsenek. Ezt a beteg állapotot meg kellett változtatni, mert nem úgy van, hogy a világ velünk született és velünk is múlik ki, nemzeti témáknak pedig nincs helye a színpadon. Szerencsére vannak fiatal színészek, akik mentesek ettől a lelki mérgezéstől.