Hosszú a zseni árnyéka

– Milyen szerepet játszott Bartók Béla a zenetörténetben?

– Meghatározót. Életművének megítélése napjainkra végre az őt megillető helyre került. Több szempontból is kötődöm Bartókhoz, többek között azért, mert én is nagyon szeretem és tisztelem a népzenét, ez a szemléletbeli azonosság meghatározó számomra.

– Hogyan lett muzsikus és kutató Párniczky Andrásból?

– Édesanyám klasszikus zenei zongoristának készült, de a tágabb családi körömben is többen foglalkoztak zenével.

A nagynéném például Hamburger Klára zenetörténész. Hosszú és tudatos utat jártam be. Budapesten végeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, illetve akkor még főiskolán, majd egy évre kikerültem a Koninklijk Conservatoriumbe, ami a holland királyi zeneakadémiára. Korábban rendszeresen ott voltam azokon az itthon rendezett dzsesszkoncerteken, ahol olyan meghatározó zenészek léptek fel, mint Miles Davis vagy Pat Metheny. Odakint Hágában laktam, és akkor ez a város adott otthont a North Sea fesztiválnak. Rám zúdult a dzsessz, ömlesztve hallgattam és fogadtam be ezt a zenét, rájöttem, mennyire érdekel és mennyire fontos nekem ez a műfaj.

– Itthon a Nigun nevű együttesével szerzett nevet. Nagyon érdekes zenekar, a klezmer folklorisztikus kincseire épít. Együtt van még a csapat?

– Hogyne! Jövőre leszünk 25 évesek. Sokszor felhozom a diákjaimnak a dzsessz történetével kapcsolatosan, hogy a műfajban az MJQ-t, vagyis az amerikai Modern Jazz Quartetet tartják a világ talán legtovább működő együttesének. Ők 23 évig álltak a pódiumon. És akkor a klezmerről! Játszottam a The Klezmatics nevű amerikai formáció több tagjával, olyan, a klezmer hagyományaihoz kötődő muzsikusokkal, mint például a trombitás Frank London és Matt Darriau. Azt mondták, nagyon érdekes és egyben furcsa is számukra, hogy én mennyire sajátosan viszonyulok a klezmer örökségéhez. New Yorkban például az adott közösségekben a klezmer élő, gyakorta táncokhoz kötődő, mai napig létező zenei kultúra. És ők onnan érkeztek. Ezért sokkal inkább tiszteletben tartják a zsidó hagyományait, mint én. Nekem a klezmer valójában zenei tapasztalat és lehetőség a merítésre.

– Az mindenesetre feltűnő, hogy a Nigun önálló zenei nyelvet hozott létre, és ha már a merítést említette, sokféle zenei forrásból táplálkozik a klezmeren kívül is. De mintha szándékosan kerülné, az amerikai főáram ösvényeit!

– Az amerikai dzsessz nem úgy hat rám, mintha én is abban a kultúrában élnék. Az egy más típusú élet és létfelfogás. Ha Budapesten élve azt a zenét játszanám, amit az amerikaiak, akkor az számomra legalábbis hiteltelen volna. Már korán arra gondoltam, hogy persze, meg kell találnom a közös pontot a főárammal, azt, ahol én dzsesszmuzsikus maradhatok, de azt a stílust is, amelyben ugyanolyan hitelesen tudok megnyilvánulni, mint ők a magukéban. Végül Gonda János szavai hozták el a megvilágosodást, ő azt mondta, hogy a szuverén európai dzsessz a műfaj mai amerikai trendjei mellett a klasszikus zene örökségét és a népzene kincseit is magában foglalja.

– Megvilágosodás?

– Kapcsolatba kerültem a szaxofonos Dresch Mihállyal, és sokat jártam Szabados György, illetve a Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes koncertjeire is. Köztudott, hogy ők alapvetően a népzenére építették a munkásságukat. Szabados György sajnos már nincs velünk, a Dél-Alföldi együttes nem lép fel, de Dresch továbbra is fáradhatatlanul alkot. Eljártam a koncertjeikre, hallgattam a sajátosan magyar free jazzt. Számomra ez egy tanulási folyamat volt. Ihletve és kedvet kapva magam is gyűjtöttem zsidó népzenét, kapcsolatba kerültem azokkal, akik szintén ezen az úton jártak. Szerettem volna legalább olyan alaposan megismerni ezt a világot, mint a dzsesszét.

– Ha korábban talán nem is, de itt már képbe kellett hogy kerüljön önnél Bartók Béla alakja. Aki ott volt az első Magyarországon rendezett dzsesszkoncerteken az 1920-as években…

– Azt, hogy ez valóban dzsesszelőadás lett volna, nem merem megerősíteni, de az tény, hogy később, Amerikában már járt ilyen koncerteken. Az biztos, hogy itthon egy-egy kivételes előadástól eltekintve nem tudott autentikus dzsesszt hallgatni. De amit odakint hallhatott abban a korban, az is inkább tánczene lehetett, dzsesszes beütéssel. Egy ízben azt nyilatkozta, hogy őt a műfaj népzenei része érdekli, az a műzenei réteg viszont, ami rárakódik, zavarja. Tegyük hozzá nagy általánosságban is, hogy népzenét gyűjtött, komponált, fellépett, azaz eleve elfoglalt ember volt, vagyis nem ért rá elmélyedni a dzsessz világában. Amikor már kinn élt New Yorkban, akkor a Benny Goodmanhez fűződő kapcsolata miatt viszont mindenképpen hallgatnia kellett dzsesszlemezeket, kapott is néhányat Goodmantől, aki akkor a műfaj nagy csillagának számított.

– Ő kérte fel Bartókot, hogy írjon egy művet számára, ez lett a Kontrasztok című kompozíció…

– Igen, és Goodman csodálatosan játssza a darabot. De Bartók beteg volt már ekkor, valahol itt érhetett véget a dzsessz iránti, korlátozott érdeklődése.

– Vannak-e jelek és jegyek, amelyek Bartók műveiben a dzsessz hatásaként értelmezhetők? Említhetjük-e például a két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátáját?

– Nem hatott rá olyan erősen a műfaj, mint mondjuk Sztravinszkijra. Bartók esetében inkább párhuzamosságról beszélhetünk, azaz létezik a dzsessz mint lendületesen fejlődő műfaj, és van egy zseniális kompozitor, aki zeneileg hasonló platformra kerül a dzsesszel. Olyan dolgokat hall meg ő is, amelyek már benne vannak a világban, de egyelőre csak a dzsessz és ő ismerik ezeket. Zenei értelemben ilyen például a Lendvai-féle tengelytonalitás is. Kutatásaim alapján azt mondhatom, nem a dzsessz hatott Bartókra, hanem fordítva, inkább Bartók hatott és hat ma is a dzsesszre.

– Igen, aki dzsesszt hallgat és ismeri is a műfajt, az tudja ezt. No de kik azok, akiket leginkább megihletett Bartók életműve?

– Ezt a kérdéskört részletezem mintegy háromszáz oldalon át a disszertációmban. Szabados György korábban azt nyilatkozta, hogy még senki sem kutatta átfogóan ezt a témát. Itt nincs rá lehetőség, hogy felsoroljam mindazokat, akiket inspirált Bartók zenéje a dzsesszben. De csak hogy egyet említsek, a világhírű román muzsikusról, Nicolas Simionról biztosan tudjuk, hogy az ő életpályája kifejezetten Bartók munkásságára épül. Amúgy a Bartók zenéjéhez való viszony nagyon sokféle formában jelenik meg a dzsesszben. Van, aki átdolgozza a darabjait, van, aki sokat hallgatja őket, és a hatásukra átjönnek a zenéjében bizonyos bartóki elemek, de találunk példát olyanra is, mint például az amerikai dzsesszzongorista, Keith Jarrett, aki eredetiben játssza Bartók műveit. Érdekes világ ez, mert akad, akit Bartók kompozícióinak népzenei ihletettsége fog meg, és ez oda vezet, hogy az illető érdeklődni kezd a magyar folklórkincs iránt.

– Hogyan zajlott a kutatás, mennyi időt, energiát emésztett fel a nagy munka?

– A Zeneakadémia Doktori Iskolájának keretében dolgoztam. Fontos volt nekem, hogy nagyon pontos legyek. Bár egyedül kutattam, nagyon sok segítséget kaptam Vikárius Lászlótól, aki a témavezetőm volt. Egy krimihez hasonlított az egész. Az ember fölfejt egy szálat, de ez további kérdésekhez, újabb szálak fölfejtéséhez vezet, így hamar azon kaptam magam, hogy 20-30-40 dolognak is sürgősen utána kell néznem. Például az amerikai altszaxofonos, Charlie Parker esetének. Ő a dzsessz meghatározó, korszakteremtő figurája volt. Amikor meghalt a kislánya, Parker ragaszkodott hozzá, hogy a temetésen Bartók zenéje szóljon. Talán onnan ismerhette Bartókot, hogy volt egy fiatal, fehér zongoristája, Dick Twardzik, aki a dzsesszben elsőként komponált darabokat a magyar zeneszerző műveire támaszkodva.

– Mennyire gyakori, hogy valaki doktorátust szerezzen a dzsesszben?

– Korábban szokatlan volt, de ma már lehetünk heten-nyolcan is. A doktori fokozat egyre gyakoribb a népzenészek körében is.

– Mi az értelme, vagy fogalmazzunk úgy, haszna, következménye ennek?

– Életben tartani, frissíteni, erősíteni a műfajt a rendelkezésre álló eszközökkel. Nemcsak zenei, de egyéb tekintetben is. És rámutatni a magyar dzsessz értékeire. Legyen vége a sznob szemléletmódnak, hiszen még mindig az amerikai sztárokhoz vonzódik a hallgatók jelentős része, de több magyar koncert jobb, érdekesebb és eredetibb, mint ismert külföldi zenészeké.

– Ismerjük Párniczky András 2018-as CD-jét, amelyet a szerző és zenekarvezető direkt Bartókra hangolt, és ismert az a tavaly megjelent lemez is, a Mikrotheosz, amelyben sok közel-keleti, balkáni és magyar elem is hallható. Ez Bartók hatása?

– Ez egy szintetizáló törekvés, amelyben a modern magyar műzene, a népzene és a dzsessz öröksége összeforrott egységben jelenik meg. Reményeim szerint ez valóban mutat bartóki hatást.