Hulló falevelek és csendesen elmúló szobrok

Az Epreskert története az 1600-as évek végén kezdődött, amikor eperfákat ültettek a Rákos-patak mentére. Ekkor talán még senki sem gondolta, hogy a fáknak a homokos talaj megkötésén és persze a jó pálinka-alapanyag termesztésén túl egyéb gazdasági hozadéka is lehet. Alig telt el azonban száz esztendő, amikor is Mária Terézia elhatározta, hogy selyemnagyhatalommá teszi Magyarországot. Mivel a selyemszövet nyersanyagát előállító selyemhernyók egyedüli táplálékforrása az eperfa levele, a királynő rendeletben írta elő epreskertek létesítését.

A selyem előállításához persze tudás is kellett, amellyel a spanyol nemesi katonacsaládból származó, ám már Magyarországon született Valero testvérek, Tamás és István külföldi utazásaiknak köszönhetően rendelkeztek is. Ők voltak azok, akik az Epreskert környékét további eperfákkal ültették be, majd erre alapozva 1776-ban selyemgyárat is alapítottak. A gyár azonban az 1850-es évek elején bezárta kapuit, az Epreskert területe pedig a következő évtizedekben pusztulásnak indult, a korabeli források szerint „csak dologtalan csavargóknak szolgált éjjeli menedékhelyül”.

Hernyók után műromok

De hogyan lett ez az elhanyagolt terület a képzőművészek otthona és a művészet birodalma? A válasz a millenniumi ünnepségre való készülődésben keresendő, amikor is a jelentős állami beruházások jóvoltából gombamód nőttek ki itt a földből a szebbnél szebb műteremlakások. Először Huszár Adolf, majd Benczúr Gyula, Lotz Károly, Feszty Árpád és Zichy Mihály dolgozott itt, ám az igazi élet Strobl Alajos szobrászművésszel költözött az Epreskertbe, akinek köszönhetően 1895-re Pekár Gyula leírása szerint „szent hely – a múzsáktól, a szépet kedvelő görög istenektől ihletett hellyé” vált.

Ennek megfelelően amikor belépünk az Epreskertbe, a kaputól alig néhány méterre Strobl Alajos mellszobra fogadja a látogatót.

– De bármerre indulunk is el, a kert tele van relikviákkal, melyek jelentős része Strobl Alajos gyűjtögetőkedvéhez, romantikus attitűdjéhez köthető. Nagyon szerette a műromokat, a vadregényes növényzetet és az antik szobormásolatokat – meséli Polgár Botond szobrászművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezető tanára, aki idegenvezetőként kalauzol körbe bennünket a Szobrász Tanszéknek és műhelyeinek is otthon adó Epreskertben. – Stroblnak köszönhetően van például kópiánk Mátyás király bautzeni domborművéből vagy a Kolozsvári testvérek Sárkányölő Szent György-szobrából, mely utóbbinak eredetije ugyan a prágai Szent György-kolostorban található, ám a mesternek sikerült elérnie, hogy Róna József szobrász a Kolozsvárra és a Halászbástyára készített bronzmásolatok mellett egy harmadik példányt is öntsön, amelyet itt, az Epreskertben helyeztek el.

Szintén Stroblhoz köthető az Epreskert egyik legérdekesebb dísze, a kert mértani középpontjában található centrális alakú épület, amely most a hallgatók kedvelt kiállítóhelye, hiszen pontosan olyan, mint egy nagyon szép bevilágítású, miniatűr panteon. Merthogy valóban az is. Ez volt az egykori józsefvárosi kálvária, amely 1744 és 1749 között épült fel a mai Kálvária tér helyén. Bár a legenda szerint az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején ide jártak imádkozni a környék asszonyai, az épület útját állta Budapest XIX. század végi beruházásainak, így bontásra ítélték. A munkálatokat mérnöki felügyelet alatt végezték, hiszen Strobl Alajos a barokk építményt megvásárolta és 1893-ban kövenként vitette át, majd építette fel a már akkor is működő festőmester-iskola kertjébe. A Vasárnapi Újság korabeli beszámolója szerint „a középső részét felső világítású nagy műteremmé rendezik be Benczur Gyula számára. A köröskörül vonuló fülkékben pedig a művész-növendékek műtermei lesznek. Az egész épületet kívűl-belül újjáalakítják, s falaira legkiválóbb művészeink freskókat festenek.”. Noha nem minden a tervek szerint alakult, az kétségtelen, hogy a Kálvária ma is a kert egyik ékszere, amelyben kiállítási lehetőséget kapni, netalán diplomázni nagy megtiszteltetés.

Az Epreskert fura ura

Ha felsétálunk a kilátópontként is kiváló Kálvária tetejére, a kert szinte minden pontjára ráláthatunk. Innen pillantjuk meg először Strobl Alajos egykori műteremházát, illetve azt a bejáratánál álló gipsz lovasszobrot, amely a mester Halászbástyán álló, ikonikus Szent István-szobrának modelljéül szolgált. Az, hogy a mintául szolgáló lovat állítólag egy cirkuszból kérte kölcsön, egyáltalán nem lenne meglepő attól a bohém művésztől, aki kürtszóra, lóháton járt be tanítani, és olykor az is előfordult, hogy karddal javított bele tanítványai munkáiba. De gyakorta öltött reneszánsz jelmezt is, amelyben különféle állatok, köztük gólyák, pávák, őzek és majmok társaságában mint afféle várúr sétálgatott a sajátjának érzett Epreskertben. Romantikus lelkületére jellemző, hogy az 1889-re elkészült műteremházának egykori „mintatárát” az athéni Parthenón frízének másolatával koronázta. A ma kiállítóhelyként működő Parthenón-fríz teremből nyílik aztán a valódi, hatalmas ablakokkal bevilágított műterem, ahol többek között gróf Apponyi Albert, Benczúr Gyula, Jókai Mór vagy Ferenc József portrészobra is elkészült. Mintha száz évet ugranánk vissza az időben, a hely szelleme ma is él és tevékeny: éppen modell utáni szobrászrajzgyakorlat folyik, amely, mint az oktatótól megtudjuk, a vizuális gondolkodás fejlesztésének egyik legkézenfekvőbb, legközvetlenebb eszköze.

– Hamvas Bélának volt egy nagyon bölcs gondolata, miszerint „mester az, aki meg tudja csinálni azt, amit tanít” – idézi a XX. század egyik legnagyobb író-filozófusát Polgár Botond. – Saját fejlődésemre visszagondolva a hétköznapi ritmikából csúcsokként emelkednek ki azok a pillanatok, amikor valamelyik tanáromat láttam munka közben. A példaadás, a rámutatás tízszer erősebb és sokkal mélyebben ivódik be, mint a hosszas prédikáció. Az Epreskertben éppen ezért hosszú ideig tradíció volt, hogy a mestereknek saját műtermük is volt. Ez a hagyomány Kő Pál után megszakadt, más irányba forgott el a világ kereke, más lett a prioritás, lényegesen több már a hallgató, a műtermek telítettek.

Romantikus szobortemető

Kő Pál egykori műtermét, csakúgy, mint a nagy elődök, Strobl Alajos, Benczúr Gyula és Lotz Károly műteremházát ma a Festő-, Szobrász- és Látványtervező Tanszék hallgatói használják, akik ezeken kívül a fém- és bronzöntő, a kőfaragó, illetve a gipszöntő műhelyekben tökéletesíthetik gyakorlati tudásukat. Ez utóbbiban éppen Tyurin Dániel szobrászhallgató dolgozik egy saját maga által hegesztett szerkezet segítségével.

– A most készülő félgömb egy nagyobb plasztika része lesz, most éppen azon dolgozom, hogy az agyagmagra körülbelül másfél centiméter vastagságban ráhúzzam a gipszet. Amikor aztán elkészül, az agyagágyról leemelem a félgömböt, és beleragasztom a másik nagy alkatrészbe. A cél még messze, de a végső forma fém, valószínűleg alumínium lesz – mondja.

De vajon mi a műhelyben készült gipszmodellek sorsa? A válasz erre szinte teljesen egyértelmű: az Epreskert talán legromantikusabb részébe, a műhelyek mellett-mögött elterülő szobortemetőbe kerülnek.

– A modell után készített stúdiumok kizárólagos célja a tudás megszerzése, a rutin elmélyítése. Vagyis ezekben a műhelyekben a legtöbb szobor, plasztika tanulmányi szándékkal készül, és ha a hallgatók a végére érnek a folyamatnak, a tárgy maga okafogyottá válik – magyarázza a Szobrász Tanszék vezetője. – A kertbe kihozott tanulmányok osztályrésze a csendes elmúlás, hiszen a gipsz fokozatosan erodálódik, évről évre lassanként lebomlik. Vagyis az anyagok és a szándékok a természet ciklusainak megfelelően szépen visszakörforognak. Vannak ugyanakkor olyan formaképletek, amelyek, miként az elmúlás, egészen megrendítőek. De a szobrászat maga is erősen konfrontálódik a halál, az átmenetiség és az örökkévalóság kérdéskörével, hiszen azzal, hogy megidézzük valaki alakját vagy emléket állítunk neki, konkurálni próbálunk az idővel, a mulandósággal. És talán az Epreskertnek éppen ezért jól áll az ősz, ilyenkor mutatja legszebb arcát. A hulló falevek és a halálra ítélt szobrok megállásra késztetik a kertben sétálót, és az élet mulandóságára figyelmeztetik.

További képek az alábbi cikkben

Visszamentünk az időben – Hulló falevelek és a halálra ítélt szobrok

Őszi séta a terézvárosi Epreskertben.