Huszárvágta a halhatatlanságba

Aki sosem vágyott arra, hogy huszár legyen, az nem igazi férfi, hanem… Ennek a mondatnak kihagyjuk a második felét, nehogy azzal vádoljanak, hogy kormánypropagandisták vagyunk – hisz a függetlenellenzéki újságírók már mérget vettek rá, hogy a Hadikról „születik is majd néhány lelkes kormánypárti recenzió, éltetve a dicső kosztümös múltidézést”; azt is hozzátéve, hogy a film az 50-es évek propagandafilmjeit idézi (azt nem tudni, hogy pontosan miben, mert nem részletezték). Mások elintézték egy huszártollvonással: „Buta akciófilm, huszárokkal”, megtoldva azzal, hogy „ismét olyan film született, amely az országhatáron túl értelmezhetetlen”. Felettébb érdekes, hogy a legtöbb borotvaeszű újságíró lelkesen számol be az újkretén mozgóképtermés – magyarán szuperhősfilmek – minden egyes gyümölcséről, hosszú kritikákban aszalják a jeget és darálják az ecetet – észre sem véve, hogy ugyanazt a gittet rágják, valamiféle furcsa szájorgia-rituáléként.

De mielőtt a tárgyra térnénk, engedje meg az olvasó, hogy ismét egy kritikából idézzünk: „Elég-e egy magyar történelmi film sikeréhez, hogy sokat kardoznak benne, és hogy azt üzeni, a magyarok mindig mindenkinél agyafúrtabbak és bátrabbak voltak?”

Jó kérdés, mi azt hisszük, hogy elég. Vajon az megfogalmazódott-e az illető kolléga fejében, hogy a szuperhősök az amerikai kiválóság megtestesülései, valamint Amerika világdominanciájának kulturális avatárjai? Történetüknek nincsen semmi értelme, karaktereik bugyuták, tulajdonságok nélküli figurák, ám minduntalan legyőzik a főgonoszt, majd újabban megisszák a szójalattét. És működik, hisz Amerika nyeri meg folyamatosan a kultúrháborút.

Inkább tekintsük hősnek Hadik Andrást, merthogy az előbbi kitalált figurákkal szemben valódi személyről van szó, és sokak példaképe lehetne. A Hadik pedig egy szórakoztató történelmi kalandfilm. Hősfilm, amely a huszárból teremt hőst, és kissé Guy Ritchie-utánzat, mert az ő munkáit a legjobb utánozni manapság.

Mint a fentiekből kiderült, Magyarországon szinte lehetetlen kritikát írni, mert egy filmnek – vagy bármilyen egyéb kulturális alkotásnak – drukkerei meg ellendrukkerei vannak. A Hadikról szóló kritikákat olvasva igencsak feltűnő, hogy mindegyiket a szándékos gunyorosság vezérli, az ítészek pedig jócskán átestek a ló másik oldalára.

Ám a film esete nem csak ezért nehéz. Egyik főszereplője ugyanis Molnár Áron (közismertebb utcai akcióművésznevén Noár), az ellenzéki tüntetések örökmozgója, a rettenthetetlen Orbán-fóbiás. De hát csak nem várhatjuk el az ellenzéki sajtótól, hogy a legnagyobb szájú ellenzéki színészeken számonkérjék, miért is vállalnak szerepet „kurzusfilmekben”; ha megtennék, akkor visszatérnénk a kultúrharc origójához. További érdekesség a Hadik kapcsán, hogy a film producere Nagy Endre, akiről cikket is közölt a Magyar Nemzet 2010-ben (Százmilliók a két volt KISZ-esnek). Többek közt azt írják, hogy a nevével fémjelzett Grantfilm 2003 óta mintegy 180 millió forintnyi támogatást kapott filmkészítésre különféle állami szervektől, valamint több száz millió forintot kasszíroztak az uniós csatlakozás kommunikációs tenderének nyerteseként.

Elvben mindezt félre kéne tenni, és úgy ítélni meg a filmet. A filmet, amely egy sima hőstörténet.

Hadik András ugyanis megsarcolta a Porosz Királyság fővárosát 1757. októberében – ez rajta kívül Napóleonnak és a II. világháborúban a szövetséges hatalmaknak sikerült. Ráadásul e katonai géniusz egy csallóközi kisnemesi családból küzdötte fel magát magyar huszárként a Habsburg Birodalom első számú katonai vezetőjévé.

A film in medias res kezdődik, ágyúzásos csatajelenettel, és az első negyedórában mindent láthatunk: küzdelmet, belső ármánykodást, torzsalkodást és boldog hazatérést a vidéki kúriába. Hadikot (Trill Zsolt) Mária Terézia hívja ki idilli családi életéből, hogy megsarcolja Berlint, mert e tervet „mindenki más lehetetlennek tartja”. Huszárhoz híven mindig is szolgálatra kész, haditervet eszel ki, és katonáival nekivág a vakvilágnak. Egyes kritikák szerint ezen a ponton felmerül a főhős motivációjának kérdése, hogy lehet-e Hadikkal azonosulni, hisz a néző nem tudja, miért teszi, amit tesz. Ez eleve furcsa kérdés, hisz a katona szolgál, és teljesíti a parancsot, ez pedig a legnagyobb áldozathozatal, amelyet nem kell különösebben magyarázni. Bizony, Hadikot olykor idilli családi körben ábrázolják, gyermekei szeretik, felesége aggódik érte és tiszteli, mert sehol sem vésték kőbe, hogy bécsi transzbárban kellene múlatnia az időt. Akinek ez nincs ínyére és giccsnek nevezi, az bizonyára A hazafi című 2000-es Mel Gibson-filmet is annak tartja.

Hadiknak akad főgonosz riválisa is, a film egyik legerősebb karaktere, Von Bock ezredes, a hírhedt porosz halálfejesek vezetője (László Zsolt) – kár, hogy nem szerepelt még gyakrabban a vásznon, hisz az egyik legeredetibb szereplőjéről van szó. Alakja persze kitalált, érezhető, hogy Szikora János rendező próbálta minél jobban dramatizálni a történetet, ám a drámai helyzetek többségének sajnos élét vette. A Hadik legnagyobb erénye, hogy bővelkedik látványos akciójelenetekben, amelyekben vannak egészen kreatív megoldások. Korábban az okozott gondot, hogy a hasonló filmekből kispórolták a harci jeleneteket; a mostani kritikák érdekes módon a túl sok csatajelenetet kifogásolják, mondván az alkotók megússzák a drámát és a „mélységi” karakterábrázolást. A lovas kaszkadőrjelenetek bravúrosak, Steve Dent akciórendező és Dyga Zsombor munkáját és a magyar lovas kaszkadőrök tudását dicsérik, továbbá igazán szépen filmezettek az éjszakai vágták, és hangulatos az erdei huszárének is – azonban a huszáros közmondásokból talán több van a kelleténél; nem gond, hogy a szereplők néha mondanak ilyet, de ez esetben aránytévesztésről van szó. Szépek és minőségiek a kellékek és a ruhák is, szóval a Hadik külseje jó értelemben vett hollywoodi minőséget sugároz, ám a legtöbb karaktere elnagyolt.

Furcsa módon éppen Gvadányi József huszárkapitány (Molnár Áron) pajkos, virtuskodó, nyughatatlan alakja a legszerethetőbb, parasztlányokkal hempereg a fűben, egy-kettőre megfordul a ló hátán, hergeli a szász zsoldosokat – ő tehát a huszárvirtus megtestesítője, és ez a film leginkább a sokat kifogásolt huszárvirtus érzésének és ethoszának állít emléket, semmit személyesen Hadiknak. Utóbbi kissé „hivatalosra” sikeredett: atyáskodó, jó férj, példás katona, valóban nehezebb vele azonosulni, mint az előző karakterrel. Bordán Lili alakítja a porosz királynét, Horváth Lili pedig Mária Teréziát, és jól érzik magukat a királyi bőrben, el tudnám őket képzelni egy barokk bálban.

A rendező rovására írható – és talán ebből ered a legtöbb félreértés –, hogy nem szabta meg világosan a műfaji határokat. Márpedig az irodalommal ellentétben a filmművészetben a műfajkeveredés kerülendő dolog, akárcsak a való életben a fajkeveredés. A párbeszédek olykor didaktikusak, de megcsillan bennük a humor, és vannak igazán csattanósak is. E tekintetben a 80 huszár című 1978-as film az egyik leghitelesebb, és belőle megtanulható, hogyan lehet egyszerű párbeszédekkel érzékeltetni a karakterek közötti (akár társadalmi) különbségeket és az élettörténetüket is. Ráadásul a huszárok elég kemény fából faragott katonaemberek voltak, nem véletlenül létezik a huszármiatyánk kifejezésünk, amely nem holmi klerikális reakciót takar, hanem vérbő, vaskos magyar káromkodást – ilyet nem hallunk a filmben. Talán a célközönség definiálása okozhatta a legnagyobb gondot az alkotóknak, hogy mégis kinek készítik ezt a filmet? „Felnőtteknek” vagy „kamaszoknak”? Végül úgy döntöttek, hogy nem döntenek, hanem próbálják összehangolni az elemeket, és talán ez okozza a film gyengéit (a filmben elhangzó „szép volt, fiúk” fülsértő ana­kronizmus, de legalább nem volt benne szelfi, mint a Kincsem című paródiában). A legvégén felhangzó „tóthgabis” dalt igazán kár volt odailleszteni, a katarzis és a polgári jó ízlés ellen hat. A Hadikot mégis érdemes megnézni, ugyanis azt sugallja, hogy menő huszárnak lenni, a magyar katona szolgálta uralkodóját, hazáját, családját – lehet, hogy éppen ez kelt sokakban viszolygást. Kellenek az ilyen filmek, az irány jó, de mindig van hová fejlődni.