Ihlet nélkül

Az 1999-es Mátrix egyike azoknak az utolsó nagy hollywoodi szuperprodukcióknak, amelyek még eredeti ötletre épültek, nem egy korábbi sikerfilm újabb epizódjaiként vagy feldolgozásaként, esetleg egy képregény, bestseller vagy videójáték adaptációjaként kerültek a nagyközönség elé. Aztán persze ezt is bedarálta az amerikai franchise-rendszer, a két gyenge folytatás és egy animációs sorozat után el is halványult a Wachowski testvérek egyedi víziója. Közel húsz év után most Keanu Reeves visszatért ahhoz a karakteréhez, amellyel egykor szupersztárrá vált – bár ne tette volna. Neo ismét irodai alkalmazottként dolgozik a mesterséges intelligencia által kreált vízióban, egykedvű tudatlanságában mit sem sejtve a múltjáról, mígnem a valóság egy nap újra bekopogtat hozzá. A negyedik rész annak ellenére, hogy az önironikus poénjaival számos kellemes percet okoz, látványvilágában és mondanivalójában meg sem képes közelíteni az eredeti klasszikust. Sőt, az ihlet nélküli történet kifejezetten csikorogva halad előre, miközben nyoma sincs annak a grandiózus hangvételnek, amely nem csupán az első részt, de még az erőltetett folytatásokat is úgy-ahogy jellemezte.